Lilu: Melósabb ez, mint esténként élő Való Világ összefoglalókat csinálni

Azt már a Survivorös gyárlátogatásunk felvezetőjében megemlítettük, hogy jön a Keresem a családom című műsor harmadik évada. Legutóbb egy éve, az indulás környékén ültünk le Liluval beszélgetni. Még mindig ezt csinálja, de egyáltalán nem unja, sőt, csak több lett ettől a formátumtól, a valódi, 100%-ig igaz, emberi történetek megismerésével és elmesélésével érzelmileg is érettebb lett.

A műsorvezető Instagramja azt mutatja, hogy szinte megállás nélkül dolgozik, egyik helyről utazik a másikra, folyton forgat, vagy ha nem, akkor egy párizsi fashion rendezvény színfalai mögött találkozik Kendall Jennerrel és Bella Hadiddal. A munkája és a hobbija, a szenvedélyes divatbloggerkedés mellett a családra is van ideje, több is, mint azt a posztolt képek alapján feltételezné az ember, de életének azt a részét nem teszi közzé, csak nagyon ritka, szentimentális szentendrei képek erejéig. Ha minden jól megy, és a rengeteg munka után kicsit nyakába szakad a szabadság, akkor elmegy a Glastonbury fesztiválra, hogy Coldplayre bulizzon. De addig még meló van, ami annyira leköti, hogy az egyik kedvenc sorozatának, a Trónok harcának a színészének, Tom Wlaschihának a szentendrei forgatásáról is lemaradt.

Nem fárasztó ennyit utazni?

Igen is, meg nem is. Kimerítő ennyit repülni, és ugye nem nyaralni, turistáskodni megyünk külföldre, hanem forgatni. Igaz, hogy a felkonfokat az adott város legjellegzetesebb, legszebb helyein vesszük fel, de nem maradunk csak azért plusz egy napot, hogy megnézhessünk magunknak mindent. Volt úgy, hogy a kellemes és a hasznos együtt járt, amikor az egyik történet miatt Ausztráliába mentünk, ráadásul egy hatalmas ranch volt az egyik állomás, akkor ott láthattam kengurukat. Most Vegasba megyünk. Abból annyit fogok látni, hogy milyen szép éjszaka, ahogy távolodik a reptér.

Hogy éli meg a kisfiad, hogy ennyit vagy távol?

Még így is sokkal többet tudok vele lenni, mintha egy reggel 9-től délután 5-ig tartó irodai munkát végeznék. Egy hónapban maximum egy hetet nem vagyok itthon. Ha Magyarországon forgatunk, akkor hajnalban indulunk, hogy minél hamarabb, már délután négykor mindenki otthon lehessen a családjával. Dávid tisztában van vele, hogy nekem ez a munkám, és nagyon éretten viseli. Ha külföldre utazok, akkor előtte megbeszéljük, hogy mit hozzak neki, így most már lassan úgy néz ki a szobája, mint egy nemzetközi szuvenír-múzeum.

Meg végre van egy műsor, amiben én vagyok és nyugodtan megnézheti,

mert a Való Világ elé azért csak nem ülhetett le, ugye.

Így erről is tudunk beszélgetni. Nem egyszer volt, hogy megkérdezte, hogy ma milyen családokat fogok egyesíteni.

Volt olyan fontos momentum a fiad életedben, amit emiatt kihagytál?

Csak egy, amikor kiesett az első foga. Pont valahol külföldön voltam, de a Fogtündér is nagyon elfoglalt volt abban az időben, így, amikor az megérkezett, akkor már én is itthon voltam.

Mit ad neked a Keresem a családom?

Nagyon szívszorító történetek vannak, amiket különböző szinteken élünk meg. Nincs az a reggeltől estig tartó röhögés, mint egy Való Világ esetében, de ugyanúgy feldolgozzuk a dolgokat a kisbuszban, amikor órákon, sőt, akár napokon át csak zötykölődünk egyik helyről a másikra. Mindig belegondolunk abba, hogy milyen pillanatokban veszünk részt, hogy például összehozunk két 40 éves nőt, akik ikertestvérek, és onnantól kezdve részt vesznek egymás életében. Az ilyenekért bármikor vállalnám, hogy három napig csak autózunk ide-oda.

Az is jó, ha valaki nyer 30 millió forintot, amitől megváltozik az élete, de amit mi csinálunk az teljesen más minőségű örömöt ad az embernek.

Másként tekintesz a családodra azóta, hogy megy a műsor?

Általában felemelő, de nem vidám sztorik ezek. Meg is érintenek, de van egy technikám, hogy ne emésszen fel. Nincs az, hogy tisztes távolságból közelítek a szétszakadt családok történetei felé,nem rideg szakmaisággal reagálok mindenre. Hagyom, hogy hasson rám, kis rekeszekbe elpakolom magamban ezeket. Ennek köszönhetően minden forgatás után megölelem a családtagjaimat, hogy de jó, hogy mi itt vagyunk egymásnak.

Hogyhogy ilyen hamar visszatér a műsor?

Egyrészt, mert a nézők nagyon szeretik, és ezt a számok is bizonyítják; másrészt rengeteg történetünk van, amit el tudunk mesélni.

Ez utóbbi mit jelent, mennyi az a rengeteg? Hányan jelentkeznek a műsor felhívására?

Több, mint ötezren, de mindegyikből nem lesz adás.

Azt azért ne felejtsük el, hogy mi nem szeretetszolgálat vagy nyomozóiroda vagyunk, akik kérésre minden kettészakadt családot újra összehoznak.

Csak azokat a sztorikat kezdjük el felgöngyölíteni, amik illenek a műsorba, amik érdekesek és izgalmasak. Ugyanígy az sem mellékes, hogy az adott szereplők mennyire közlékenyek, mennyire tudnak beszélni az érzéseikről, kellően ki tudják-e azokat mutatni. Illetve a terepszemlén az is kiderül, hogy a fogadó fél mennyire akar találkozni rég nem látott rokonával. Ha ott nincs meg a lelkesedés vagy az érdeklődés legapróbb szikrája sem, akkor nem futunk neki a dolognak, nem visszük oda a másikat, hogy csalódjon. Így is van úgy, hogy rossz hírrel kell szolgálnunk, amikor a keresett személy haláláról kell tájékoztatnunk.

Van úgy, hogy nem sikerül valakit megtalálnunk, pedig rengeteg energiát fektettünk bele. Néha pedig az is előfordul, hogy a nehezen megkeresett fél azt mondja, hogy nem akar szerepelni. Ezek benne vannak a pakliban, de még így is bőven tudunk miről mesélni.

Miből áll nálatok a nyomozás? Mi történik aztán, hogy valaki jelentkezett a felhívásra?

Attól függ, hogy milyen információja van. Valaki csak egy születési dátummal, esetleg még egy névvel tud szolgálni. Utóbbi, ha örökbefogadott az illető, akkor a névváltoztatás joga is fennáll. Nincs egy tipikus séma, ami alapján elkezdünk nyomozni, mivel mindegyik történet teljesen más. Van úgy, hogy a csapatunkban dolgozó lányok elmennek a helyre, ami a keresett személy utolsó tartózkodási helyeként ismert. Minden nap visszamennek, amíg nem jön egy szomszéd, egy rokon, bárki, aki tudhat valamit. Telefonon is egyeztetnek, hogy nem kapott-e a rokonságban levelet az illetőtől. Amennyiben ez is zsákutca, akkor munkahelyek, onnan pedig munkatársak visszakeresése is egy opció. Ha külföldön kell kutatni, akkor az megint más. Márpedig a magyar történelem okán, csak az '56-os forradalom miatt disszidáltakat említve többször kellett amerikai adatbázisokban keresni, ami nagyban megkönnyítette a munkánkat, nem úgy, mint egy kubai esetnél, ami szinte lehetetlen volt, mivel még internet se volt. Ez egyből elvetette még a gyors, normális kommunikáció lehetőségét is. De ilyenkor is vannak ötleteink, nem adjuk fel!

A stáb tizenhat fős, de összesen nyolcan foglalkoznak a nyomozással.

Egy ilyen csapat nagyjából két-három hónap alatt tud felgöngyölíteni egy sztorit.

Általában először nem is a keresett személyhez jutnak el, hanem annak egy féltestvéréhez, unokatestvérhez, aki nem is biztos, hogy tud segíteni.

Te mennyire veszed ki a részed ezekből a nyomozásokból?

Ha magából az előkészületekből, a történetek utánajárásából annyira nem is, de a forgatásból nagyon. Hadas Kriszta és Korn Anita, a felelős szerkesztő a sztorik különböző részein dolgoznak, míg én mindegyikben benne vagyok. Mindenhol ott vagyok, ahol forgatunk, de a telefonálgatásba is besegítek, amikor visszaellenőrizzük a történeteket és a keresett személyek nevét.

Rengeteget kell utazni, nem csak külföldön, hanem itthon, Magyarországon belül is, mivel a történetek nem csak Budapesten zajlanak, sőt a legtöbb vidéken. Elmegyünk, beszélgetünk, visszajövünk. Nagyon időigényes feladat. Sokkal melósabb, mint bemenni a stúdióba egy órányi Való Világ összefoglalót csinálni.

Milyen a szereplőkkel?

Én nem nevezném őket szereplőknek, hanem műsorban megjelenő civileknek, akik civilek is akarnak maradni. Nem azért jelentkeznek a Keresem a családomba, hogy híresek legyenek, hanem mert ez az utolsó mentsváruk, hogy találkozzanak valakivel, akiről már több évtizede nem hallottak. Mindenki tudja, hogy ez nem a Való Világ, ezért nem is nagyon akarnak szerepelni, nekik az a lényeg, hogy megkeressük a hozzátartozójukat.

Egy másik ilyen, amikor a nagy pillanatokat, a találkozásokat vesszük fel, előtte van egy kis felkészítés, hogy az adott illető mire számítson, hol lesz a kamera, merre induljon el. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy konkrétan instruáljuk a szereplőket, hogy amikor kimondom: „üzenetet hoztam”, na akkor nagyon tessék sírni. Nem. De mivel a műsor a big momentumokra épül, ezért kicsit meg kell alapoznunk azokat. Az első évadnál például nem is sejtettem, de most már tudom, hogy nem csak a találkozás a nagy pillanat, hanem az is, amikor kiderül, hogy megtaláltuk, akit kellett, mert jön a kérdés: és ő akar engem látni?

Mi a helyzet a trash tartalmakkal? Mindig is szeretted őket? Nem hiányoznak?

Az abszurd és szürreális dolgokon tudok legjobban nevetni. Itt nincsenek ilyenek, de azért volt úgy, hogy az élet generált mókás jeleneteket, mint amikor egy bácsi elvette az iPademet. A műsorban van az a momentum, amikor viszem a hírt, amit egy tableten prezentálok. Mondtam a bácsinak, „hoztam valamit.” Ott volt a kezemben a gép, ugye, mire ő azt hitte, hogy kompletten az iPadet kapja tőlem. Felcsillantak a szemei, „mindig is szerettem volna egy ilyet” – mondta.

Sikerült visszaszerezni?

Mondtam neki, hogy “nem, nem, amit én hoztam, az még ennél is jobb.”

Nem volt csalódott? Mivel sikerült meggyőznöd?

Hogy vannak fontosabb dolgok az életben, mint az én zebrás iPadem, amin rajta vannak a kedvenc filmjeim.

Hogy fér össze mindezzel a divatbloggerkedés?

Az a másik nagy szenvedélyem. A szabadidőm nagy részét ez teszi ki, amikor nem a családommal vagyok. Például forgatásokkor is a két óra szünetben én felkeresem a helyi szalont, hogy megtudjam, ott mi a nők szépségápolási csodafegyvere. Szeretnék minél többet, részletesebben, komolyabban foglalkozni a témával. Lehet, hogy ez felületesnek tűnik, de én szeretem. Jó így csajoskodni, kipróbálni dolgokat, eljutni helyekre, ahova más nem juthat el.