Bár Puzsér Róbert 2012-ben zsűrizett a Csillag Születikben, és később szerepelt egy reality-ben, mégis kirázza a hideg veríték, ha a celeb megnevezéssel illetik. Sokan mégis így hivatkoznak rá, holott ez cím az ő fogalmai szerint csakis azt illeti jogosan, aki ha kimegy a szobából, többen lesznek bent. Ezzel márpedig nem vállal azonosságot, ahogy a ráaggatott „Magyarország első számú megmondóembere” címmel sem.
Saját meghatározása szerint újságíró, szerkesztő, rádiós, tévés, tartalomért felelős ember. Egy magyar-történelem szakot végzett bölcsész, aki nagyra tartja Baló Györgyöt, Betlen Jánost, Kepes Andrást, Hajós Andrást, Chrudinák Alajost, Kóczián Pétert és Fábry Sándort egyaránt. Médiaszemélyiség, akivel karaktergyilkosságról, bulvárról, a puzsérságról és Hajdú Péterhez fűződő konfliktusos viszonyáról beszélgettünk, miközben tudtuk, hogy ki fog akadni, ha végül a Gumicukor-rovatba kerül.
Egy ismerősöm nemrégiben azt mondta, hogy szerinte a Puzsérnak mindenről van véleménye. Vagy van olyan, amiről mégsincs?
Nagyon sok mindenről van véleményem, de semminek sem vagyok a szakértője. Ez azért van, mert bölcsész vagyok. A bölcsésznek nem az a funkciója, hogy valamihez kifejezetten értsen, hanem az, hogy különböző tudományterületek és kultúrák közt közvetítsen. A bölcsésznek ennek megfelelően lehetőleg ne legyen szakterülete, mert amint valamiben igazán elmélyül, már szakember, és nem tud közvetíteni.
Lehet, hogy van egy erős mondásom a mélytengeri búvárkodásról vagy a Mars-expedícióról, de egyikhez sem értek igazán. Persze bizonyos témákban alaposabb tudásom van az átlagnál, de csak azért, mert azokat a szenvedélyemnek érzem. Ilyen a labdarúgás, vagy ilyen a filmek világa. Életem során megnéztem vagy huszonöt-harmincezer filmet, úgyhogy ennek nyomán azt hiszem, meg tudom állapítani, hogy milyen a jó, és milyen a rossz film.
És ez mindennel így van: ha dugsz ötezer partnerrel, akkor az ötezeregyedikről nagy biztonsággal meg tudod majd mondani, hogy jó szerető-e vagy sem. A tapasztalat felvértez a tudással.
Volt valaha bármi, amit úgy érzel, hogy félrekommunikáltál?
Attól tartok, igen. Azt hiszem, ilyesmi volt, amikor elkezdtem nyuggerezni, ami sokak számára úgy jött le, mintha az öregek ellen uszítottam volna, és amit ezért nagyon sokan a saját nagymamájuk elleni támadásnak tekintettek. Csakhogy én a nyugdíjasok kasztját továbbra is egy privilegizált csoportnak tartom, amelyet a magyar állam erőn felül támogat, ellentétben az aktívakkal, a fiatalokkal és a családokkal.
A legnagyobb probléma, hogy ezeknek az idős embereknek a jelentős része rettenetesen önző, ostoba, szektás és erőszakos, sosem élt piacgazdaságban, egész életét a Kádár-rendszerben töltötte, ezért nem érti azt a világot, ami a lakásán kívül zajlik, ugyanakkor fenntartja magának a jogot, hogy ő határozza meg az ország sorsát: ő uralja a politikát az utcákon és a szavazófülkékben, aminek nyomán Magyarország ma egy nyomasztó gerontokrácia. A mindenkori politika nem engedi, hogy a nyugdíjas tömegek számára véget érjen a szocializmus, hiszen ők képezik a legfegyelmezettebben szavazó társadalmi csoportot, amely azonnal büntetne, ha félbeszakadna a szép kádárista álom.
Szóval azt hiszem, hogy ezt nem kellően átgondoltan és jól kommunikáltam, mert ettől úgy tűnhet, mintha soviniszta lennék, és az öregekkel szemben uszítanék.
Persze, hogy nem minden nyugdíjas agresszív, szektás nyugger, de minden második az – és ők a többi öregre is nagyon rossz hatással vannak. Ez egy letörhetetlen tömeg, mert amint a tagjai kihalnak, újak öregednek a helyükre, akik átveszik ezt a rettenetes mentalitást, és tovább hordozzák a huszadik század mérgező szellemét a huszonegyedik században.
Így a nyugdíjasok tábora folyamatosan szélesedik, miközben egyre kevesebb gyermek születik, és egyre több fiatal vándorol ki – az olló pedig egyre csak nyílik.
Én ezt súlyos problémának tartom, ugyanakkor nem érzem magam uszítónak.
Ha a fentieket nem sikerült kellően árnyaltan elmagyaráznom, azt bánom – talán körültekintőbb és alaposabb lehettem volna, bár igazából tök mindegy, mit mondok, mert ez akkor is egy privilegizált kaszt, ami mindig is szent tehén marad, úgyhogy ha erről beszélsz, akkor tiszteletlen vagy, egy szörnyeteg, akit nem is anya szült. Túl súlyos tabu ez.
A puzsérság gyakran használt, már-már jelenséggé formálódott kifejezés az életedben. Mit takar tulajdonképpen?
A puzsérság a Puzsér nevű közszereplő által gyártott tartalom, egyfajta médiaszerep, ami már bőven 2012 előtt létezett. Valójában 2004 óta gyakorlom, csak aztán a 2012-es évvel eljött a Csillag Születik, egy elég sikeres országos kampány a puzsérságnak, ami után a Puzsért hirtelen felkapták, és mindenki elkezdte celebezni, általában pejoratív éllel.
Úgy gondolom, hogy amikor ez a szó elhangzik, az általában nem hízelgés.
Én meg a Csillag Születiktől még ugyanaz az újságíró, szerkesztő, rádiós, tévés, tartalomért felelős ember maradtam, aki 2012 előtt voltam – csak akkor még széles körben kussoltak rólam.
Azóta eltelt pár év. Hogy érzed, most milyen kép él rólad a közvéleményben?
Az attól függ, ki milyen orgánumot olvas, és persze attól is függ, hogy mikor. A magyar médiának alapvetően három működésmódja van: egyik az „elhallgatjuk”, másik a „lekaraktergyilkoljuk”, harmadik pedig az „elvtelenül és gátlástalanul sztároljuk”. Én mindhármat megjártam. Utóbbit 2012-ben, amikor az országos zsűrizés zajlott. Lassan eszmélt csak rá a szervezett bulvár, hogy az én sztárolásom nem az ő érdekeiket szolgálja, mert a bulvármédiának a Puzsér nem barátja, hanem az ellensége. Ehhez az eszméléshez durván fél év kellett, aztán jött az elhallgatás. Ehhez számos orgánum a mai napig tartja magát, amit nem is bánok, pláne, hogy így visszatérhettem abba az értelmiségi szerepbe, amelyben sokkal komfortosabban létezem.
Borzalmas lett volna, ha az ország megmondójának a szerepében maradok.
Már békén hagynak?
Úgy tűnik, akár hónapokig is, aztán amint rés nyílik a pajzson, és úgy látják, hogy befér egy tőr a bordáim közé, abban a pillanatban megindul a karaktergyilkosság a bulvár minden eresztékén át. Csak néhány cím: „Puzsér a holokauszttal viccelődött” – tudósított a Blikk, „Puzsér szerint a síelés extrém sport, ez vezetett a veronai buszbalesethez is” – ahogy a Bors írta. Ez az egyik legaljasabb újságírói húzás, a szándékos félreértés két klasszikus esete. Tényleg leírtam, hogy a síelés extrém sport, ahogy leírtam azt is, hogy a veronai buszbalesetet az okozta, hogy egész Európán keresztül kellett buszozni, nem volt elég Szlovákiába vagy Ausztriába menni síelni.
Ezt aztán a Borsnál természetesen úgy értették félre, hogy Puzsér szerint azért történt a veronai buszbaleset, mert a síelés extrém sport.
Úgyhogy leírták ezt, aztán odavetettek a kommentmezőnek, hogy tessék, szaggassátok szét, mészároljátok le, zsigereljétek ki!
Én őszintén hiszem, hogy a bulvárnak nincs létjoga, mert az ember létezésének eredendő drámáját vitatja el, hígítja fel, érvényteleníti el.
És ez neked fáj?
Ebben nincs személyes sértettség, a bulvár egyszerűen így áll hozzá mindenhez, ahogy hozzám is. Csak velem kapcsolatban a bulvár nyilvánosságának készítői egy ideig azt hitték, hogy amit csinálok, az egy médiahack, ami egyszer majd le lesz fújva. Aztán amikor véget ért a Csillag Születik, és a puzsérság csak nem lett lefújva, hirtelen jött az új doktrína, amely szerint hallgatnak rólam, egészen addig, míg szét nem tudnak tépni.
De akik rajongói a puzsérságnak, azok úgyis átlátnak ezen a szitán, nem?
Csak akkor lát át bárki is a szitán, ha artikulálódni tud az ellentétes narratíva. Fel kellett építenem egy erős bázist egy csomó egymástól független orgánummal, ahol képes vagyok kifejezni a saját álláspontomat, és ha majd jön egy karaktergyilkosság – mert az jönni fog –, akkor a Facebookon, a YouTube-on, a szélsőközép.com-on vagy a Magyar Nemzetben vissza tudjak ütni. Ha ezek a platformok nem állnának a rendelkezésemre, védtelen volnék a bulvárlapok támadásaival szemben.
Így aztán míg nincs a kezükben a royal flush, vagyis hogy mondjuk „a pedofil kritikus beheroinozta és megdugta a négyéves gyereket”, addig nem nagyon állnak belém.
Szerinted tartanak tőled?
Tartanak, és helyesen teszik.
És amikor te nyilvánulsz meg, például Hajdú Péterrel kapcsolatban? Az oké? Az nem karaktergyilkosság?
Több volt az, mint karaktergyilkosság.
Ez volt a célkitűzés?
A 2013-as év számomra a Hajdú Péter elleni harc éve volt. Kulturális precedenst akartam teremteni abból, amit Hajdú Péter a nyilvánosságban képez, és ami egy normális közéletben az én szerepvállalásom nélkül is kulturális precedens volna.
Hajdú Péter maga a kezeket és lábakat növesztett bulvár – ez pedig ötszázféleképpen probléma.
Probléma a trashceleb, aki addig beszélgetett egyéb trashcelebekkel, addig vásárolta be a tökéletes életét a bulvárba, míg elérte élete végső célját, és maga is „összecelebeződött”.
Ő megtestesíti azt, ami nem te vagy?
Azt hiszem, igen. Ha Hajdú Péter nem volna, ki kéne találni. Nekem kellett volna kitalálnom, mert ennél tökéletesebb ellen-Puzsért keresve sem találhattam volna. Két éven át dolgoztam vele egy rádióállomásnál, egymást váltottuk a stúdióban, és ott végignéztem, ahogy ez a törtető, gátlástalan gazember műsoridőt és ismertséget vásárol magának meg a bulvárnak – az egyetlen világnak, amit ismer, és amiben eligazodik.
Végignéztem a Fenevad felemelkedését, és szándékomban állt a személyéből egy példaértékű kulturális precedenst teremteni, ami úgy érzem, többé-kevésbé sikerült is.
Vagyis?
Főként abban látom a sikert, hogy a Frizbiben újra bulvározás zajlik, a dögevés pedig befejeződött. Úgy tűnik, valaki megtanult valamit.
Március 22-én elvesztetted ellene a pert, amiért a bocsánatkérés mellett 250 ezer forintot kell fizetned. Megérte?
Minden fillért.
A közvélekedés számára ambivalensnek tűnhet az, hogy ennyire a bulvár és a celebvilág ellenzője vagy, miközben már tehetségkutatóban és tévés reality-ben is szerepeltél.
A Szelfiben azért vettem részt, mert egyrészt Rubin Kristóf, az RTL kreatív producere azt mondta nekem, hogy meg akarja újítani a reality műfaját, én meg arra gondoltam, hogy ha a valóságshow műfaja meg a semmirekellő nyilvánosság tényleg meg lesz újítva, abban szívesen részt veszek. Másrészt akkoriban Hajdú Péter tizenkét különböző pert folytatott ellenem párhuzamosan, és
úgy éreztem, hogy az RTL ezzel a felkéréssel egy olyan husángot adott a kezembe, amivel végigverhetek rajta. Ez egy vissza nem térő lehetőség volt.
A Csillag Születikben ugyanez a Rubin Kristóf a konzumkultúrát hordozó sztárgyár-realityt meg az ellenkultúrát hordozó Puzsért találkoztatta össze, amely elegy természetesen berobbant, és egy emlékezetes évadot eredményezett.
Miben különbözöl azoktól az emberektől, akik szintén a médiában írnak vagy beszélnek?
Magyarországon mindenki esztétizál. Én moralizálok. Ez a legfőbb különbség. Mindenki a szép-rút, menő-ciki, trendi-uncsi tengelyen mozog, míg én a helyes-helytelen, etikus-etikátlan, pszichopata-altruista tengelyen. Hosszú évtizedek munkája van abban, hogy az emberek megtanulják: ha valaki erkölcsi kérdéseket feszeget, az egy nyomorult lúzer, akit ki kell röhögni, amiért olyan komolyan veszi magát. Egy szánalmas idióta.
Miért ne vehetné valaki komolyan magát?
Ez a kérdés húsz éven keresztül nem hangzott el. Nem merte föltenni senki, hogy miért kell valakinek a háta mögött röhögni azért, mert komolyan megvallja azt, amiben hisz, és odateszi mögé a teljes lényét és személyiségét – mindenki attól félt, hogy még be sem fejezi a kérdést, és máris ott áll mögötte egy menő internetes újságíró, és röhög.
Te mégis mindenbe beleállsz a személyiségeddel, akár menő, akár nem az. Sőt, ezek szerint akkor is, ha ettől szánalmasnak tűnsz?
Úgy gondolom, hogy amit én képviselek, az egy önazonos szerep. Ez fontos, mert bedőlne a személyiségem, ha egy énidegen szerepet vinnék a nyilvánosság elé. Ettől persze még akkor is egy szerep. Ezt egy közszereplőnek fontos tudatosítania magában, különben eltorzul a személyisége. Amikor egy nyilvánosságból élő ember elhiszi, hogy a figyelem, a rajongás, a vörös szőnyeg meg a villogó vakuk az ő személyének szólnak, mert ő annyira különleges, akkor a legveszedelmesebb csapdába sétál.
Persze csodás érzés mindezt elhinni, úgyhogy minden semmirekellő celeb el is hiszi, hiszen ez az érzés olyan édes, mint a cukrozott méz.
Hogy maradhat valaki önazonos a nyilvánosságban? Van, amit el kell titkolni ahhoz, hogy a magadról kialakított képet minden körülmények közt fenn tudd tartani? Itt arra is gondolok, hogy a családod például nem téma egyetlen nyilvános fórumon sem.
Amit nem találok közérdekűnek, arról nem beszélek.
Ez egy védelmi mechanizmus a részedről?
Nem, csak odafigyelek arra, hogy megkülönböztessem magamat a Puzsértól.
Miért, mi a különbség a Puzsér és közted?
A Puzsér egy közszereplő, én pedig az vagyok, aki ezt a Puzsér nevű közszereplőt gyártja. Lehetőség szerint önazonosra gyártom, hogy ez a szerep se ne lötyögjön rajtam, se ne szorítson, hanem amennyire lehet, szervesnek és azonosnak érezzem magammal. De ez akkor sem én vagyok. Ez egy nagyon fontos megkülönböztetés, amit ha a nyilvánosságban többen végeznének el, nem hinnék el olyan könnyen magukról, hogy különlegesek.
És a „privát te" nem is érdekes?
A Puzsérnak nem az a feladata, hogy önmagából egy szórakoztató objektumot formáljon.
Nagyon fontos: a Puzsér nem a szórakozás tárgya, nem egy izgalmas médiaszereplő, akinek a személyében meg kell fürdőzni, mert az csodás lesz.
A Puzsér egy médium: egy csatorna, aminek az egyik végén beömlik a világ, a másik végén meg kiesik egy-egy értelmezés.
De a Puzsér mélyén ott vagy te is, aki szintén érdekes lehet.
Voltak interjúk, ahol hajlandó voltam valóban magamról beszélni, és arra törekedtem, hogy ne egy hazug képet mutassak, amilyet általában a celebek magukról és a családjukról szoktak. Tudod, a „tökéletes boldogságom Katámmal”-jellegű médiapillanatokra gondolok.
Így viszont nyilvánosságra kerültek olyan információk is, mint a pánikbetegséged, vagy hogy terápiára jársz.
Kulturális mintát akartam szolgáltatni azzal, hogy megmutatom: egy közszereplő ilyen módon is beszélhet az életéről. Senkinek sem kötelező gátlástalanul demonstrálnia önmaga sikerét. A töredelmes őszinteség és az önként vállalt transzparencia kifogástalanul alkalmas eszközök erre:
amint a szorongásodról, a tévedéseidről, a kudarcaidról vagy az igazán húsba vájó fájdalmaidról kezdesz beszélni, máris nem vagy bulvárképes, mert aminek akár csak minimális drámája van, azt bulvár már nem bírja el.
Ha a sztoriban esetleg van is dráma, a bulvár azt is elérvényteleníti, abból is szalagcímet gyárt, mert nem akarja tudni és tudatni, mi húzódik mögötte. Egy Bors magazin a bulvárpletyka mögött rejlő drámát nem akarja érteni, nem akarja feldolgozni, nem akarja pszichológiai vagy társadalmi oldalról megtekinteni – csak egy jól átélhető élményt akar belőle facsarni, és már dobja is el. Én a transzparenciában és az érvényes tartalomban hiszek. Az, hogy hol nyaraltam, nem érvényes tartalom. Lehet, hogy történetesen Horvátországban vagy Thaiföldön, de ebből egyáltalán nem következik semmi. Ez nem több, mint locsogás-fecsegés, üres semmitmondás.
Pedig ezek is hozzátartoznak az élethez. Ahogy például az a szorongás is, ami már gyerekkorodban kialakult, nem?
Gyűlöltem iskolába járni, többek közt azért, mert anyám valamiért azt képzelte, hogy a jegyeimen bármi is múlik, holott egyáltalán nem múlt rajtuk semmi. Anyám extrém mértékű nyomás alatt tartott gyerekkoromban, és az a tömérdek szorongás, ami akkor kialakult, egy idő után rámomlott – ekkor lettem pánikbeteg.
Az El Caminótól vártad a gyógyulást?
Az már a kilábalás szakasza volt, amikor elindultam a Caminón, és másfél év alatt sikerült is nagyjából három és fél Caminót teljesítenem.
Hasznos volt?
Kifejezetten hasznos volt. Az lett a vége, hogy hazajöttem, elkezdtem dolgozni, mostanra meg már sokkal inkább összeraktam magam, mint addig bármikor.
Ezek szerint sikerült kizökkenned a szorongásból?
A szorongásból nem lehet kizökkenni – a szorongás zökkent ki az életedből.
Aki egyáltalán nem szorong, azzal vigyázni kell: az az ember vagy mindent lefojt, vagy szimplán pszichopata.
A neurózist elsősorban nem megszüntetni kell. A neurózis az emberi élet nagy rejtvénye, amit meg lehet fejteni, erre szolgál a terápia – és ha ez sikerül, akkor az ember szintet tud lépni az életében.
Én a szorongást a sors alkatrészének látom. Az élet egyik nagy paradoxona, hogy csak úgy maradhatsz önmagad, ha folyton változol, hiszen a körülmények is folyton változnak körülötted. Aki aztán nem hajlandó szépszerével változni, azért eljön a neurózis, és a szorongás rugdossa át a változáson.
A pánikbetegséggel, a depresszióval meg a szorongással a sors üzen az embernek – a megfejtés ott van a mélyben, csak fel kell tárni.