Éder Krisztián 2015 szeptemberében költözött ki az Egyesült Államokba. Az eltelt három évben többször is visszatért Magyarországra egy-egy kisebb munka erejéig. Az egyik ilyen legemlékezetesebb az volt, amikor Palvin Barbarával közösen dolgoztak a Coca Cola egyik kampányán. Most viszont sokak számára szokatlan projekt miatt jött haza, hogy egy vidéki cigánytelep egy-egy lakójának sikersztoriját mutassa be óriásplakátokon. Erről, az amerikai életről, a kinti karrierjéről és a magyarországi helyzetről is beszélgettünk vele.

Akik a néhány évvel korábbi fotóid alapján ismernek, azoknak furcsán hathat, hogy egy ilyen komoly témában veszel részt. Hogy tudsz ezekkel a történetekkel, a bagi romákkal azonosulni?

Fotósként, az elmúlt 3-4 évben, sokkal inkább az emberi történetek foglalkoztatnak, mintsem a szimpla esztétizálás. Sok doksit, rengeteg portrét fotózok, ahol alapvetően más a kontextus, mint egy jótékonysági kampányfotózás esetében, de az közös, hogy nagyon személyes sztorikról mesélek. Innen nézve sem volt műfajidegen tőlem, hogy elvállaljam a Bagázs Egyesület megkeresését, de személyesen is érintett vagyok olyan szinten, hogy a roma kultúra, a romákról felépített sztereotípiák valamiért mindig a szívügyeim voltak. Forgattam már romatelepen 5-6 éve egy rapcsapatnak, ami szintén ehhez hasonló hangulatú dolog volt. Illetve a napokban fog megjelenni egy roma zenészekről készült fotósorozatom, egy brit indie lapban, a 10 Magazine-ban.

Imádom a cigányzenét, a mentalitásukat, az életenergiájukat, és nagyon szerettem volna egy ilyen munkában részt venni.

Imádod a cigányzenét? Ez mennyire komoly? Az instagramodon posztolt videókat nézve ezt azért nem mondaná meg az ember.

Pedig így van. Szeretem a cigányzenét. Nagyszüleimmel rengeteg időt töltöttem, amikor kicsi voltam. Általános iskoláig, középiskoláig szinte minden hétvégén náluk aludtam, ők meg szinte folyamatosan lakodalmas zenét meg cigányzenét hallgattak, ami nagyon rám ragadt. Rengeteget jártunk vidékre rokonokhoz, ahol ez szintén nagyon ment, így akaratlanul is belém ivódott a műfaj. Illetve ott van az is, hogy 8 évig klasszikus zenét tanultam, aminek következtében rengeteg cigányzenésszel voltam körbevéve. Ezt most nem úgy kell elképzelni, hogy leülök otthon és roma zenét hallgatok egymagamban, de alapvetően nagyon közel áll hozzám a műfaj, és sokszor pörög fotózásokon a Parno Graszt.

Leginkább Brooklynban élsz és divatfotózással foglalkozol, közben meg itt vagyunk egy magyarországi romatelepen, ahol jótékonysági kampányhoz készítesz képeket. Hol összeegyeztethető ez a kettő?

A jelenlegi munkáimnak nagyon nagy százaléka nem is divatfotóból áll. Sokkal nagyobb arányban fotózok portrét és dokumentarista sorozatokat, illetve olyan editorial anyagokat, amik bár divatmagazinokban jelennek meg, de nem csupán a ruháról szólnak. Fontosnak tartom, hogy ezen a fórumon is szóljon valamiről a fotó, ne csak az aktuális trendekről.

Tavaly év végén Nepálban töltöttem két hetet, ahol a tibeti szövőkről, az ő családi hátterükről és gyárrendszerről készítettem egy doksit. Szintén tavaly fejeztem be egy portré anyagot az Unemployed magazinnak ami az erőszakról szólt és annak különböző aspektusairól. Illetve az egyik legfontosabb munkám, a „Made in doghill” a nagyszüleimmel való kapcsolatomról és Sopronról szól.

Az amit az ember pénzért csinál, amiből megél, sokszor nem feltétlenül egyezik meg a személyes érdeklődésével. Persze nem árt, ha ez így van, és szerintem jó úton haladok, hogy nálam ez a kettő összeérjen, de nem tagadom, nyilván csinálok olyan dolgokat, amiknek semmi köze a társadalmi problémákhoz, viszont fedezik a kiadásaimat és esetleg vissza tudok forgatni a számomra fontos témájú sorozatokba.

Modelleket többnyire akkor fotózok, ha katalógust csinálok és fizetnek érte, egyébként nem. Nem is mozgok modellekkel.

Volt ilyen időszak az életemben, amikor nem érdekelt igazán semmi, csak a divatfotózás, hogy szép lányokat fényképezzek, menő ruhákban, de ez már nem igazán aktuális.

Ez akkor változott meg benned, amikor kimentél Amerikába?

Igen.

Ez egész pontosan 2015 szeptemberében volt. Akkor olyanokat mondtál, hogy szükséged van rá, hogy nulláról felépíts valamit. Hol tart most ez az építkezés?

Ez egy folyamat. Szerintem ez sosem áll meg. Sőt, az nagy baj, ha azt érzed, hogy megérkeztél és hátradőlsz. Akkor egészséges egy kreatív ember építkezése, ha folyamatos változás van körülötte. A három évvel korábbi életemhez képest úgy érzem, sikerült felkapaszkodnom oda, amit nagyjából belőttem magamnak, de fura is lenne, ha ugyanott tartanék. Jó helyen vagyok, jó emberekkel, elégedettnek nem mondanám magam, de talán ez a legfontosabb ahhoz, hogy motivált maradjak.

Amikor kimentél, akkor azt írtad, hogy itthon már semmi sem motivál...

Igen. Volt 4-5 kliensem, ugyanazokat a sztorikat fotóztam, ugyanazokkal az arcokkal, egyáltalán nem voltak nyitottak az emberek olyan ötletekre, amik nem bevált sémák, hanem szélsőséges megközelítések. Ebbe untam bele, nem tudtam fejlődni, mivel folyamatosan önmagamat kellett ismételnem.

Nem voltam kitéve semmilyen versenynek. Ha divatfotóról beszélünk, akik igazán jók, azok többnyire nem Magyarországon vannak. Tombor Zoli, Perlaki Marci, Móró Máté, Hapák Péter mind elköltöztek. Persze rengeteg elismert fotóművész tevékenykedik otthon, de abban az időszakban sokkal inkább alkalmazott fotográfusként vagy divatfotósként definiáltam magam, mintsem fotóművészként, Iparművészeti ide vagy oda.

Amikor leléptem, és egyik pillanatról a másikra, a top pozícióból lecsúsztam a legaljára és újra el kellett kezdenem felépíteni magam. Az elég mély szakadék volt. Senkit nem érdekelt, hogy ki vagyok, mit csináltam eddig, milyen melóim voltak. Eléggé összetörtem, ami nagyon jót tett a személyiségemnek és a fotómnak egyaránt.

Ebből a szempontból New York után nincs még egy olyan város, ahol ilyen ütemben lenne képes fejlődni egy kreatív ember, mert iszonyat nagy a versenyhelyzet és nagyon inspiratív a légkör.

Mennyire volt nehéz felküzdeni magad? Volt olyan, hogy megrekedtél?

Mindig van olyan pillanat, amikor megrekedek. Leginkább a család távolsága miatt. Ez nem egy jó dolog. Pláne, ha para van, vagy velem vagy más rokonnal. Vagy ha mondjuk nincs meló és nincsenek ott a régi barátok és magadra vagy utalva... Ez sosem fog megváltozni, kicsit mindig lelkiismeret furdalásom van, hogy nem a szeretteim mellett töltöm a hétköznapjaimat.

2018 januárjában egész jól beindultak a dolgok, de az első két év folyamatos küzdés volt. Ott kezdődött az egész, hogy kiderült, hogy egyáltalán nem jó az angolom.

Ez hogy nyilvánult meg?

Amikor kiköltöztem, akkor előtte elkezdtem angolt tanulni. Gimiben első nyelvem német volt, az angol meg csak a második, ami azt jelentette, hogy heti egy óránk volt, ami semmire sem volt elég. Szóval Amerika előtt órákat vettem, már tök jól ment, tudtam emaileket írni, aztán amikor élesben próbáltam New Yorkban meetingeken megszólalni, az nagyon kellemetlen volt. Pláne amikor a kreatív ötleteimről és munkáimról kellett beszélni.

Így az első egy év angol tanulással telt, közben magamnak fotózgattam, modellügynökségeknél teszteltem kezdő modelleket, asszisztáltam itt ott, többnyire ingyen. Elég para volt, de jól jöttek a pofonok.

Kezdeti nehézségek után volt az, hogy 2016 januárjában visszajöttél Magyarországra és azt írtad, hogy vissza se akarsz menni, majd egy Saul fia sikeréről szóló cikk alatti kommentek után mégis meggondoltad magad.

Borzasztó cikinek tartom ezt az ösztönös, zsigerből jövő negativitást. Direkt nem akarok általánosítani, hogy a magyar emberek ilyen negatívak, mert van rengeteg ellenpélda. És, hogy őszinte legyek, nem is feltétlen az emberek tehetnek róla, hogy ilyenek, mert olyan szinten hülyítve vannak, hogy abból a pozícióból nagyon nehéz nyerni. 

Felüdülés látni viszont, hogy kreatív élet mennyire felfejlődött otthon. Tök jó ebbe visszajönni.

Változott valamit a megítélésed Magyarországgal kapcsolatban?

A megítélésem nem, de a viszonyom rengeteget. Sokkal jobban megbecsülöm és szeretem, mint amikor elköltöztem. Ez persze a távolságnak köszönhető, hogy nem élek itt, hisz jelenleg New York az otthonom. Ha vissza is költöznék Magyarországra, akkor sem Budapestre jönnék, hanem szülővárosomba, Sopronba vagy Balatonmáriafürdőre. Ez a két térség, amit nagyon szeretek és egyre jobban hiányzik.

Mit vinnél New Yorkba Magyarországról?

A nőket, a Tóalmási tüzes kolbászt, És az európai kultúrát.

Mire gondolsz?

Jobban megismerve az amerikai mentalitást és kultúrát, egyre inkább úgy érzem, nagyon nehéz azonosulnia azzal egy európainak. Alapjáraton az emberek iszonyatosan nyitottak, nagyon kedvesek. imádom, hogy mindenki mosolyog, mindenki jó fej, megkérdezik hogy vagy, ami nyilván nem érdekli őket. De a hétköznapokban sokkal inkább viselem el a felszínességet mint az állandó negativitást és lehúzást. Viszont amint túl akarsz lépni ezen a haverkodáson, és mélyebb kapcsolatot akarsz kialakítani európaiként egy amerikaival, akkor az egy egészen más párbeszéd.

Említetted, hogy jelen életszakaszodban neked most New York az otthonod. Innen nézve a magyarországi vagy az amerikai közéleti hírek azok, amik eljutnak hozzád és hatással vannak a hétköznapjaidra?

Az itthoni hírekről teljesen lejöttem. A Facebookról is töröltem magam, mert elegem volt a migránsozásból, úgyhogy azon a vonalon se jut el hozzám semmi. Kint meg a barátaim által és  az Instagramon keresztül tudom meg, hogy mi a helyzet az amerikai közéletben. Egyébként eléggé kizártam a külvilág ezen részét, és nagyon fókuszáltan, majdnem csakis és kizárólag csak a fotóra koncentrálok.

Amikor hazajövök nem az van, hogy fogalmam sincs semmiről, hiszen a szüleim, barátaim mindig mesélik hogy mi történik otthon, de azt például pár hete tudtam meg, hogy költözik a CEU.

Elegem lett a népbutításból, nem is akarok vele foglalkozni. Változtatni nem tudok rajta, úgyhogy innentől csak annyit tudok tenni, hogy nem hagyom, hogy a hétköznapjaimat is ez a szar befolyásolja. Nagyon elkeserítő, de próbálok nem tudomást venni róla.

Az ilyen dolgok érdekelnek, mint a cigánytelepen élők sikersztorija, a Szépművészeti megnyitása, a MOME sikerei, a magyar kreatív élet, az új tehetségek, a magyar filmek. Minden egyebet meghagyok másnak.

Szakmailag mi az amit magad előtt látsz még? Mi az a cél, amit el akarsz érni?

Azt vettem észre, hogyha kitűzök egy célt, akkor csak azért látok neki dolgoknak, hogy azt a bizonyos valamit, legyen az eszmei vagy fizikai cél, elérjem. Ilyenkor nem is nagyon foglalkoztam azzal, hogy amit éppen csinálok azt élvezem-e vagy sem.

Az elmúlt pár évben próbáltam elhagyni ezt a felfogást és kevesebbet tervezni. A pillanatra koncentrálok, az aktuális munkáimra és igyekszem ösztönösen viselkedni ha kreatív gondolkodásról van szó. Így sokkal jobban képben vagyok azzal, hogy mi történik körülöttem, sokkal jobban megvan a flow.

Vannak terveim, tudom, hogy mivel szeretnék a későbbiekben foglalkozni, de ez még nagyon távoli és nem érzem hogy itt lenne az ideje. Az van, hogy én egy eléggé zene-orientált ember vagyok, amit a fotóimon keresztül, a technikai korlátok miatt, nem tudok közvetíteni. A rendezés és a forgatókönyvek viszont mindig is érdekeltek és valahogy úgy érzem, hogy a zeném és a képeim a filmben tudnak találkozni, kiteljesedni. Egyelőre viszont nincs olyan téma ami köré fel tudnék építeni egy forgatókönyvet, úgyhogy maradnak az állóképek és a zongora etűdök.