DSC5566

Kőhalmi Zoltán: „Ha közösen írnánk viccet, a világ legrosszabb vicce lenne"

2019.10.02. 11:00 Módosítva: 2019.10.02. 11:01

Kőhalmi Zoltánnal reggel 9-kor találkoztunk. Ő már akkor 4 órája ébren volt, a 3. kávéját itta az interjú alatt. Azért kelt ilyen korán, hogy még a gyerekek ébredése előtt legyen ideje dolgozni a következő estjén, de nem nagyon sikerült hatékonynak lennie, nagy halogatóművész, mint később majd elmondja. Mi nem a soron következő stand-upos előadásáról, hanem a most megjelent könyvéről A férfi, aki megölte a férfit, aki megölt egy férfit című skandináv krimiparódiájáról kérdeztük.

Nehezebb vagy könnyebb írott formában poénkodni?

Sokkal nehezebb. A stand-upban nagy könnyebbség, hogy ott nem egy kötött szöveggel dolgozunk, az egy élő beszéd, ami ahhoz van közel, ahogyan mi is beszélgetünk most. Nem feltétlenül van mindig összhangban az alany, az állítmány és a toldalékok. Egyszer valaki legépelte, amit a tévében mondtam, és akkor kiderült, hogy vannak félbehagyott mondataim, de ez így természetes. Ha szép kerekre írnám meg a stand-up előadásaimat, olyan lenne, mintha verset mondanék. Az ebben a műfajban nem működik.

Eredetileg egy Minden könyv című regényt szerettél volna írni, amiben az összes műfajt kiparodizálod. Nehéz volt kidobálni az ötleteidet, és a skandináv krimi kifigurázására szűkíteni a kört?

A skandináv krimi magába gyűrte a többi ötletem, beledolgoztam a vámpíros, és a gyerekkönyves szálat is. Amikor megvolt az első rész, utána jött a kérdés, hogy mi lesz ebből. Először arra gondoltam, hogy különálló esetekről írok, mint ahogy a Sherlock Holmes-történeteknél is van. Aztán rájöttem, hogy egy egész világot kell írni, ahol nem különálló sztorik vannak, de ezt nem lehet jól elmondani, ezért is írtam le a sztorit ahelyett, hogy elmondtam volna. Spoilerezni sem szeretnék.

Más formában más poénok is működnek?

Olyan poénokat írtam, amik csak a könyvben értelmezhetőek, ezek a játékok érdekeltek leginkább. Nagyon sokáig nagyon sok minden volt a fejemben, mire végül tényleg le tudtam írni, sokáig úgy is emlegettem a regényt, mint a soha el nem készülő könyvet. Szerettem volna, ha az emberek már akkor tudják, hogy ez egy vicces regény, ha kinyitják a könyvek, ezért kellenek bele a rajzok és a különböző írásjelek. Úgy álltam hozzá az íráshoz, hogy sorra vettem, milyen zsákutcákat kell elkerülnöm, hogy minden működjön.

Sikerült?

Nem tudom, ezt majd kiderül, az olvasók szólnak.

Könnyedén veszed a kritikát?

Szerintem senki nem fogadja könnyen a kritikát, de akinek fontos a véleménye, tudom róla, hogy ért hozzá, azoktól szívesen veszem, sőt, kifejezetten örülök is neki. A legnagyobb kérdés az volt, hogy kinek mutassam meg a könyvet a legvégén. Ha túl sok embertől kérdezed meg, milyen színű legyen a konyha, a végén pont te nem tudod majd, hogy milyet is akartál. Kevesebb embernek mutattam meg, mint ahánynak érdekelt volna a véleménye, mindenkinek úgysem lehet megfelelni. Ez olyan dolog, mint ha például közösen írnánk viccet, a világ legrosszabb vicce lenne. Mint amikor a reklámok készülnek, és több ügynökségen, cégen megy keresztül az eredeti ötlet, amit végül addig igazgatnak, hogy mindenkinek megfeleljen, hogy a végén semmilyen lesz.

Azt mondtad a múltkor, hogy sokan nem nézték volna ki belőled, hogy stand-upos leszel, és emberek előtt szerepelsz majd, pedig most már az általad írt könyved borítóján szerepelsz. Hogy kell elképzelni ezt az utat?

Nem tudtak nem rátenni a borítóra. Eleinte kérdés volt, hogy kellek-e rá, de mégiscsak kell egy kapocs, ami összeköti a könyvet a tévés énemmel. Egyébként mindig is könyvforgató voltam, gyerekkoromban is tele voltunk könyvekkel, ahogy most is, feleségem is magyartanár. Mindig úgy gondoltam, hogy nagyon jó lehet egy könyvet létrehozni.

Mióta volt meg benned határozottabban a vágy, hogy könyvet írj?

Nagyon régóta voltak hangok mindenféle kiadóktól, akik inkább pénzt és nem könyvet csinálnak, hogy miért nem írok valamit. Én nem akartam valamit írni, olyat szerettem volna, ami nekem is tetszik, és utólag is azt mondom rá, hogy jól csináltam. Nem üzleti vállalkozásként tekintek a dologra. Megírtam egy könyvet, ami már régóta bennem volt, ami egy óriási mérföldkőnek élek meg, persze, azt nem mondom, hogy ezután már meg is halhatnék, de azért nagyon nagy dolognak értékelem.

Melyik könyv volt rád a legnagyobb hatással?

Gyerekkoromban imádtam a Rejtő-regényeket, az összes ott sorakozott a polcomon. Nagy kedvenc könyveim még Boris Viantól a Pekingi ősz, vagy Paul Auster New York trilógiája, nagy Vonnegut-rajongó vagyok.

Említetted, hogy otthon dolgozol. Ez mennyire ideális terep az átszellemült munkához, három gyerek mellett?

A 9 éves kisfiam teljesen benne volt a könyvkészítésben. Kétféle írói hozzáállás van. Az egyik az, aki nem szeret a könyvéről mesélni, a másik meg az, aki beavatja környezetét a munkájába. Amikor a kisfiam megkérdezte, min gondolkodom, a legelvontabb ötletemet is elmondtam neki. Egyszerűen elképesztő a srác. Nálunk otthon elkerülhetetlen, hogy ne beszéljek arról, amit éppen csinálok.

Azért mondod el nekik, mert nem bírod magadban tartani, vagy azért, mert fontos, hogy egyből véleményt kapj a munkádról?

Is-is. Sokszor már ahogy kimondja az ember, formálódik a dolog. Ez a gond, hogy a humoristáknak mindig szükségük van a közönségre és a reakciójukra, de a könyv esetében ezt nem láthatjuk.

A könyved megjelenése után átdefiniáltad magad? Író és humorista vagy?

Nem. Humorista vagyok, aki írt egy könyvet. Nem is stand-uposnak hívom magam, hanem humoristának, aki stand-upol is. Minden, amit csinálok, a humorizálásnak az egyik megnyilvánulása, legyen ez írás vagy a stand-up.

Közhelyes kérdés, de egy humorista a hétköznapjaiban is humorista?

Két sztereotípia van. Az egyik szerint a humoristák mindig viccesek, a másik szerint sosem. Egy teljesen hétköznapi ember vagyok, egyik állítás sem igaz rám, maximum csak annyi, hogy egy kicsit másképp gondolkodok, mint a többiek.

Mi volt a legnehezebb az írásban?

Aki ír, annak folyamatosan döntéseket kell hoznia. Ezért fantasztikus dolog a határidő, mert akkor meg vagy kötve, nem igazgathatsz egy bekezdést a végtelenségig. Az egyik kollégám mondta, hogy kibérelt egy irodát, hogy ne otthon dolgozzon. Azt vette észre, hogy az első 2,5 órában semmit nem csinált, aztán az utolsó félórában írt meg mindent, amit akkora tervezett. Így működött nálam is: úgy éreztem, az utolsó félóra most van, ebben az évben. A fellépéseimet nem mondtam le, így este fellépésekre jártam, napközben dolgoztam, ha nem volt beteg egyik gyerek sem, és nem kellett a konzervatív női szerepeket ellátnom otthon. Sokkal fegyelmezettebbé tett a munka, ennek pedig kifejezetten örültem, vannak kollégáim, akik nagyon tudatosan dolgoznak, de az én gondolataim általában könnyen elkalandoznak.

Mi tud kibillenteni a koncentrálásból?

Bármi. Az állandó cigizéseim, kávézásaim közben gondolkodom, folyton menésben vagyok, hol a mobilomról, hol a laptopomról dolgozom. Nagy halogatóművész vagyok. Ha egy tanácsot adhatok azoknak, akik ilyesmibe vágnak, azt mondanám, hogy csak elkezdeni nehéz. Ha már benne vagy valamiben, nagyon tud magával vinni a lendület.

Egészen a második könyvedig?

Ez egy nagyon korai kérdés. Még teljesen benne vagyok a mostaniban, de tök szívesebben írnám tovább. Ezt nálam sokkal hatalmasabb erőknek kell eldöntenie, akiket úgy hívnak, hogy az olvasók.