Yvonne Dederick neve akkor vált szélesebb körben ismertté, amikor a Feleségek luxuskivitelben egyik főszereplője lett. Az üzletasszonynak már a sorozat előtt is hosszú és kanyargós életútja volt: Brazíliában született, élt Németországban, Amerikában, tinédzserkorában házasságot kötött, majd elvált, megint férjhez ment, hazaköltözött, a TV2 társtulajdonosa lett, majd kiszállt abból a történetből. Most írt egy könyvet: a Pályakezdő milliárdosok sajtóbemutatóján beszélgettünk vele, nemcsak a milliárdjairól és a pénz fontosságáról, hanem például rendhagyó első házasságáról és a szüleiről is.
A könyvedben azt írtad, az egó a legrosszabb tanácsadó. Veled is előfordult, hogy az eszed helyett az egódra hallgattál?
Igen, volt. Pedig néha jó hallgatni másokra, és nem a magunk igazát mantrázni. Ez nemcsak az üzleti életben van így, a párkapcsolati kérdésekre is igaz.
Gondolom, némi tapasztalás, kor is kell hozzá, hogy az egódat le tudd csendesíteni.
Feltétlenül, ez az érzelmi fejlettségünktől függ. A kisgyerekekre jellemző, hogy dacból csinálnak valamit, nem akarnak elengedni egy vitát, de ahogy öregszünk, remélhetőleg megtanuljuk, hogy más a meggyőződés miatti érdemi harc és más a csupán dac és az egó miatt generált.
A könyvedben írtad, hogy szükségmegoldásként 15 évesen feleségül mentél egy amerikai férfihoz, hogy ne kelljen a nagybátyáddal, vagy az akkor Németországban élő anyukáddal lenned. Szerelmes voltál a férjedbe?
Különösebben nem, helyes fiúnak találtam és jól esett, hogy nagyon fontosnak tartott, nagyon akart, sokkal inkább mint a családom, legalábbis én ezt akkor így éltem meg, de inkább egyfajta szökési vágy munkálkodott bennem. A nagybátyámnál nem találtam a helyem, anyám akkor ment harmadjára férjhez, most ott kellett volna élnem velük Németországban? Vagy az apámmal Brazíliában?
Kicsit olyan volt az első házasságom, mintha egy utazó cirkuszból szöktem volna meg, ahol rosszul bántak velem.
Mindenáron szabad akartam lenni és egy stabil életet találni.
Alaposan végiggondoltad, mielőtt igent mondtál?
Nem mértem fel, mennyire fontos döntésről van szó. Ezt ilyen fiatalon egy stabil családi háttérmodell nélkül talán nem is lehet. Csak akkor döbbentem rá, hol vagyok, amikor már benne voltam a házasságban. Megpróbáltam elfoglalni magam, tanultam, dolgoztam. Nem siránkoztam. Pedig nem volt könnyű az életem, de úgy voltam vele: lehet, hogy nem vagyok boldog, de más sem feltétlenül az. Nem tartottam a boldogságot fontosnak az értékrendemben, a stabilitás és a feladatok teljesítése volt az, ami nekem leginkább számított. Aztán egy idő után annyi pozitívumot kaptam a tanáraimtól, professzoraimtól, munkahelyeimről, hogy megerősítettek, a jövőm építésével kezdtem foglalkozni és a magánéletem ürességét nem vizsgáltam.
Meddig tartott a házasság?
Nyolc évig. Amikor szakmailag már jól mentek a dolgaim, rádöbbentem, hogy a magánéletemet is ideje rendbe tenni. Lehet, annyi előnye azért mégis volt a házasságomnak, hogy férjes asszonyként nem járhattam szórakozni, Kentucky egy hagyományosan konzervatív hely, ott ez nem lett volna megengedett. Így viszont, hogy otthon maradtam, sok időt tudtam a tanulásnak szentelni és mivel nem is akartam a férjemmel sok időt tölteni, lelkesen dolgoztam a tanulmányaim mellett.
Teljesen magadévá tetted az asszonyszerepet? Főztél, mostál, takarítottál?
Persze, háztartást vezettem. Sokat tanultam és dolgoztam is, a férjem nem volt az a különösebben sikeres fazon, nekem kellett előteremtenem az életemhez szükséges pénzt, mert bár ösztöndíjas voltam, enni csak kellett valamiből.
A gyerekkorod nem mondható szokványosnak, ahogy a szüleiddel való kapcsolatod sem. Hogyan gondolsz vissza rájuk?
Érdekes, de a szüleimre sosem tudtam úgy gondolni, mint szülőkre. Anya olyan volt, mint egy húg. Ez az érzés már aránylag fiatalon kialakult bennem. Szeretettel gondolok rá, bárcsak meg tudtam volna menteni.
Az öngyilkossága után volt bennem egy adag harag. Miért tette ezt meg velem? Idő kellett, hogy megértsem, egy betegség miatt lett öngyilkos, nem azért tette, hogy engem bántson. Egy nagyon színes egyéniség volt, akinek a jó korszakaiból nagyon sok jó emlékem van.
Az apám egy őrült pasi volt, évente egyszer jelent meg az életemben. Az ő oldaláról Brazíliában élnek rokonaim, néhány éve, amikor meglátogattam őket, nagyon egymásra találtunk, nagyon pozitív családi élményként él bennem a találkozás.
Három gyerek édesanyja vagy. Hová nyúltál vissza, honnan építetted fel magad, mint anya?
Anyai oldalról a nagyszüleim voltak a legdominánsabb minták. Nagyanyám sem volt egyszerű egyéniség, az ő generációja átélt egy világháborút, de jó emberismerő és nagyon bölcs nő volt. Ettől függetlenül csomó esetben a saját tapasztalataim alapján viselkedtem szülőként, arra törekedtem, hogy olyan kapcsolatom legyen a gyerekeimmel, amilyenre én is vágytam. Erőt, támaszt akartam jelenteni számukra.
Ebbe a kapcsolatba pedig, azt írtad, nem fér bele a tabu. Semmilyen szinten?
Nem. Veszekedni szoktunk, ha egy bizonyos témában más a nézőpontunk, de ezeket a témákat nem is egy kellemes hangulatú este hozom fel, vagyis lehet, hogy bizonyos kérdéseket nem abban a pillanatban vitatunk meg, amikor éppen eszünkbe jutott, de hallgatni semmiről sem hallgatunk.
A könyvedből kiderül, hogy eddig csak a TV2-nél érezted úgy, ahol tulajdonossá is váltál, hogy hátrányba kerültél azért, mert nő vagy. Itt tapasztaltad meg azt is, hogy néhány ember fennhordja az orrát, vaskalaposan viselkedik.
Előtte multinacionális cégeknél dogoztam, a TV2 szerkezetileg másképp épült fel. Amerikában még az is téma, hogy egy asszisztens hozhat-e kávét, elvégre nem ez lenne a dolga. Persze, minden cégfüggő, de a TV2-nél akkor az volt jellemző, hogy a top vezetőség egy része – tisztelet a kivételnek – úgy gondolta, elég, ha reggel bejön, leadja a feladatokat, aztán elmegy ebédelni. Voltak kiváló kollégáim is, akik tényleg mesterei voltak a szakmának, de mégis, néhány osztályra hihetetlen jellemző volt az erős hierarchia. Szerencsére az akkori főnököm, későbbi tulajdonostársam utat engedett nekem, hogy a HR-területet megváltoztassuk, így megpróbáltuk a top vezetőség és azok alatti, szintek közötti nagy elválasztó falakat ledönteni.
Egyre több programot indítottunk, beavattuk fontos döntésekbe nemcsak az igazgatói szintet, hanem az azok alatti menedzsereket is. Azzal is elkezdtünk foglalkozni, részben az Egyenlítő Alapítványnak köszönhetően, hogy az ugyanabban a pozícióban dolgozó nők és férfiak fizetése közötti különbséget megszüntessük, és a dolgozó nők számára több rugalmasságot adjunk. Sőt, még effektíve egy gyermekmegőrzőnk, játszóházunk is volt, ahol képzett szakemberek tudtak vigyázni délután a gyerekekre néhány órát. (Dederick az Egyenlítő Alapitvány társalapítója Heal Edinával, akivel a nők munkahelyi esélyegyenlőségéért küzdenek - a szerk.)
Csak felépítése miatt működött máshogy a TV2, vagy a magyar mentalitás is közbeszól?
Részben igen, de alapvetően túl sok instabilitás volt mindig a cégben, folyamatos vezetőváltás és tulajdonosváltás. Az akkori anyavállalat egy elég bürokratikus német cég volt, nem a valós csapatmunka és demokrácia példaképe. Én alapvetően amerikai multinacionális cégekben szocializálódtam, ahol egyre inkább a kevésbé hierarchikus, „laposabb” szervezeteket preferálják pont a csapatmunka és innováció érdekében. A progresszív, innovatív magyar cégek közül is már sokan így működnek. A TV2-nél tudatosan alakítottam ki olyan céges programokat, ahol a csapatmunka érték volt. Gyakran például, mielőtt döntést hoztam volna, sokaktól megkérdeztem a véleményét, ami miatt
sokan azt hitték rólam, nem tudom, mit hogyan kell csinálni. Pedig én már eldöntöttem, mit akartam, de kíváncsi voltam az operatív szinten dolgozóak véleményére is, akik jó szakemberek, láthatnak olyat is, amit én nem.
Ha meggyőztek, akkor elengedtem a korábbi döntésem a jó érvek mentén.
Mesélj egy szakmai kudarcodról, és arról, hogy mit tanultál belőle!
Több is volt. Túl gyorsan akartam elindítani egy céget, úgy, hogy nem volt rá időm. Rögtön a TV2 otthagyása után csinálni akartam valamit, pedig jobb lett volna, ha nem próbálok rögtön belekezdeni valamibe, hanem időt adok magamnak. Nagyon megszerettem a média iparágat és nem akartam kimaradni. Pedig korábbi munkáim által talán teljesen más felé is mehettem volna és most sok projektem is azt mutatja, hogy nagyon izgalmas feladatok várnak rám, más területen.
A luxusfeleséges műsor miatt pedig még inkább ebben a világban ragadtál.
A luxusfeleség mögött is volt célom. Sokan mondták, hogy ne vállaljam el, de tudtam, hogy a műsor által generált ismertség kapcsán számomra fontos üzeneteket is könnyebben tudok másokkal megismertetni. Ezen kívül, annak ellenére, hogy a TV2 kapcsán sokat láttam a műsorgyártásból, szerettem volna ezt mélyebben megtapasztalni, a színfalak mögött is. Ez szakmailag is izgatott.
Mi volt a célod ezzel a szerepléseddel?
Olyan embereket akartam elérni, akiket érdekel a luxus és a csillogás rózsaszínködös világa. Ezért nézik a műsort, de közben az én szereplésem által találkoznak egy nővel, akinek az életpályája másról szól. Sokan felfigyeltek rám, tanácsot kértek tőlem, részben miattuk is írtam a könyvemet, ők inspiráltak.
Gondolod, hogy a te értékrended összeegyeztethető a műsorban szereplő többi nőével?
Mindegyik karakter egyéni és mindegyikőjük éltében volt, hogy bátorságot kellett tanúsítani, leküzdeni nehézségeket. Mások vagyunk, de mind bátor nő.
Pályakezdő milliárdosok a könyved címe. Pályakezdőként neked is a milliárdok megszerzése volt a célod?
Gyerekként azt sem tudtam, milyen milliárdosnak lenni, nem is vágytam erre. Úgy képzeltem el a felnőttkorom, hogy lesznek majd szép gyermekeim, egy szép otthonom, és egy munkám, amiben jó vagyok. Kimagasló akartam lenni valamiben, és reméltem, hogy ezáltal elismerést és szeretet kapok.
Nehézséget okoz kordában tartanod a költéseidet?
Sok ember elvadul, úgy érzi, muszáj vásárolnia, még akkor is, ha nem engedheti meg magának. Én már kialakítottam egy módszert. Ha rám jön a pénzköltés, várok vele. Ha egy hét múlva is ugyanúgy meg akarom vásárolni a kinézett dolgot, megveszem, nyilván akkor is csak bizonyos keretek között mozogva.
Miért lenne jó pocsékolni a pénzt? Az nem baj, ha örülünk annak, hogy van, megdolgoztunk érte, néha jólesik vásárolni, de az kifejezetten irritál, amikor úgy érzem, túlköltekeztem magam.
Hazamegyek egy zsák valamivel, és rájövök, hogy abszolút nincs is rá szükségem. Ilyenkor olyan, mintha túl sokat ettem volna és megfájdulna a hasam. Haszontalannak érzem magam, annak pedig nem szeretem érezni magam, ügyelek rá, hogy ez ne is forduljon elő.
Mit tanácsolnál annak a fiatalnak, akinek viszont az a célja, hogy milliárdos legyen?
Olvassák el a könyvem, ott is felvetem azt, hogy próbálja megmondani, mit vár a milliárdos élettől. Éltem New Yorkban, olyan közegben, ahol sokan akkora vagyonnal rendelkeztek, amit egy átlag magyar ember el sem tud képzelni. A pénztől nem feltétlenül lesznek boldogabbak az emberek, sőt. A pénz csak egy eszköz. Mit szeretne vele? Húsz barátnőt, ezret? Harminc autót? Pénzzel sok mindent meg lehet vásárolni, bejárhatjuk a világot, de ez még nem ad célt, sem elhivatottságot az életünknek. A tétlenség boldogtalansághoz vezet, ezt garantálom. Lehet, ezt egy fiatal nem hiszi el, de ha hagyja, én elmondom neki.
Yvonne Dederick gyerekként nem milliárdokról, hanem szép gyerekekről és otthonról álmodozott. Aztán meglett ez is, az is, most pedig könyvet írt arról, mit csináljon, aki milliárdos akar lenni.
0 · Sep 20, 2020 02:48pm Tovább a kommentekhez