A farkasok közül Varga Viktor után Völgyesi Gabriella, a Unique énekesnője is elmesélte, hogy élte meg a forgatást, ami elmondása szerint számára egy izgalmas érzelmi hullámvasút volt.
Miért vállalta el a felkérést?
Igazi kirándulós fajta vagyok, gyakran indulunk túrára a családommal. Alapvetően szeretjük azokat az energiákat, amelyeket az erdő áraszt, szeretjük az ilyesfajta felfrissülést. Így voltam ezzel a műsorral is: azért vállaltam el a felkérést, mert tudtam, hogy ez a környezet csak adhat és feltölthet. Arra számítottam, hogy én ettől több leszek. Semennyire nem volt idegen terep számomra az erdő vagy az, hogy nomád körülmények között éltünk. Imádom. Más kérdés, hogy mi az, amit szeretek a kamera elé tárni egy reality forgatása során.
Ezek szerint zavarták a kamerák.
Szó sincs róla. A privát szféra hiánya zavart.Minden, aminek köze van a természethez, az feltölt engem, ám egy ilyen műsor felvétele során, megvannak a korlátai annak, hogy mit mutatok meg szívesen magamból. Én úgy szocializálódtam, hogy a kamera előtt nem tudok és nem is akarok megszabadulni az összes gátlásomtól. A magam 44 évével, kisgyermekeivel, a jogi- és zenei pályafutásommal, élettapasztalataimmal és a kikristályosodott ėrtėkekkel amik mentén élek, nem fér bele, hogy minden mindegy legyen a kamera előtt. Önfeledten és fesztelenül viselkedni én is – mint általában mindenki – kamerák nélkül tudok igazán. Ez egy mély fejesugrás volt az ismeretlenbe, akárcsak az összes Unique koncert. A közönség összetétele mindig más, csakúgy mint a hangulati görbe csúcsára vezető út.
Azért csak sikerült önmagát adnia.
Alapvetően egy pozitív, érzékeny, megértő lény vagyok. Nem bántanék soha senkit. Én ezt vittem be oda is. Amikor belevágtam a műsorba, dominált bennem a kalandvágy. Saját magam- és a Bakony felfedezése iránt, illetve hogy új emberekkel ismerkedhetek meg.
A műsor felvétele során átélt kalandok sodrásában azonban - amellett, hogy tényleg sok, szimpatikus embert ismertem meg - tartalmas, lelki beszélgetésekre nem nagyon volt lehetőségem. Szerintem csak úgy van értelme mély témákról beszélni, ha tudom, hogy érdemben figyel a másik. Ez a közelmúltban indított workshopomban is így működik, ahol a személyes történeteimet megosztva igyekszem segíteni mások életvitelét.
A fiai 7 és 9 évesek. Plusz kihívást jelentett a gyerekeitől távol lenni?
A családom távolléte megviselt. Nem az az én természetes közegem, hogy nincsenek velem a gyerekeim és a férjem. Tudtam, hogy erre vállalkoztam, de a gyerekek hiányával máshogy birkóztam meg, mint ahogy azzal számoltam. Sokszor előfordult, hogy rájuk gondoltam és elfacsarodott a szívem, könnybe lábadt a szemem, de ez természetes. Mindigmeg tudtam magam valahogy nyugtatni, hogy a gyerekek úgyis jó helyen vannak. A férjem, Kovacsics Ádám, akivel már 26 éve vagyunk együtt sikeresen vette az akadályt. Neki kellett megoldani mindent, amit én szoktam megcsinálni otthon.
Mennyire érezte nehéznek a feladatokat a forgatások során?
Rengeteg fizikai megpróbáltatással járó vagy éppen ügyességi feladat volt, amikre én mindig kihívásként tekintek. Azonban sosem azt nézem, hogy a másikkal hogyan versenghetek, vagy hogy tudom őt lenyomni. Ez engem nem motivált soha. Saját magam legyőzése, az én határaim feszegetése, az vonz csak igazán. Volt olyan verseny, ami borzalmasan megviselt, amitől úgy éreztem, nem bírom végigcsinálni. Például egy ominózus futás, aminél a taknyom-nyálam összefolyt, annyira hajtottam. Az instruktorunk alapvetően egy csupaszív ember, de ott a kőkemény vezetői mivolta dominált. Feszített volt a tempó, úgy éreztem, megszűnök létezni. Már csak egy ziháló tüdő voltam, meg két láb, ami próbálta elbírni a fölötte lévő testet. Futottam, ahogy csak bírtam. Körülbelül ezer métert kellett sprintben teljesíteni úgy, hogy előtte már bőven kifáradtam. De úgy voltam vele, ha a csapatomat szolgálom ezzel, akkor mindent bele kell adnom. Ez nekem sokszor egy érzelmi hullámvasút volt, amire felültem és nem lehetett belőle kiszállni. Egyszer fent, egyszer lent. De ezzel együtt is ez a műsor egy nagyszabású kaland volt az életemben.
Jól kijött a csapattársaival?
Együtt éltünk sokan egy viszonylag kicsi sátorban, egy ilyen helyzetben a farkastörvények uralkodhatnak. Amikor konfliktus van, és azt kamera előtt kellene megoldani, az nekem kevésbé testközeli. Az egyik pillanatban még kezet rázunk és bemutatkozunk egymásnak, majd forog a kamera és a legintimebb helyzetekben találjuk magunkat.