Nem újdonság a Don't Look Down (Ne nézz lefelé) című brit dokumentumfilm, de én ezen a héten láttam először, amikor rátaláltam egy féllegális youtube-videó formájában. A főszereplőjét ismertem már: James Kingstonról itt a Velveten is lehet néha olvasni. Ebből a filmből kiderül róla, hogy nem szerette az iskolát, mert nem volt kedve olyasmit tanulni, ami nem érdekelte, úgyhogy abbahagyta. Ezek után évekig csak otthon videójátékozott, anyukája meg nem tudta, mit csináljon. Pár év után Jamesnek magának lett egy jó ötlete: elkezdett parkourozni, aztán pedig daruk és más magas építmények biztonsági felszerelés nélküli megmászására specializálódott. Tériszonya, az nincs.
Ebben a bizonyos dokumentumfilmben ukrán hasonmásával találkozik, akit MustangWantednek hívnak, és ő is belekerült már néhányszor a hírekbe egy-egy vakmerő mászással. A dokumentumfilm két különc őrültként mutatja be a két srácot, teheti ezt azért, mert azok is. De közben meg van bennük valami, amiben annyira hasonlítanak önre és énrám, hogy abba szinte fáj belegondolni. És igen, ez a téma a pontosan a Randiblogba való. Bízzon bennem és szánja rá a következő öt percet az alábbi néhány bekezdésre!
Szóval ez a James Kingston szeret nagyon magas helyeken mászkálni, daruk tetejéről csüngeni, felhőkarcolók párkányán sétálni, bármiféle segítség vagy biztosítás nélkül. A félelem csak az ember fejében van, mondja ő, és tényleg van abban valami, hogy fizikailag nem nehezebb 100 méter magasan kapaszkodni, mint egy bordásfalról lógni. Nem nehezebb egy fél méter széles párkányon végigsétálni, mint ugróiskolázás közben a vonalon belül maradni. Csak sokkal nagyobb a tét, ha az ember mégis elrontja az egyébként nem nehéz dolgot. Mellesleg az autóvezetés is ilyen: önmagában véve nem túl nehéz, de ha az ember nagyon elrontja, akkor az életével fizet. Sőt, lehet, hogy mások is belehalnak a mellényúlásba. Az autóvezetés hétköznapi és szükségesnek elfogadott dolog. A darurólcsimpaszkodás viszont baromira nem az.
Idegenekben megbízni: egy extrém sport
A héten Londonban voltam másfél napra egy esemény miatt. Az ú.n. munkának este 11-kor lett vége a zárópartival, másnap reggel 4-kor kellett indulnom a reptérre a hajnali géphez. Addig a szállodán és a rendezvényhelyszíneken kívül sehol nem voltam, úgyhogy végül úgy döntöttem, nem fekszem le, ha már Londonban vagyok. Kerestem egy bárt a hotel közelében, ahol volt élet egész éjjel a hét közepén is. Beültem, nem volt túl izgi, de volt zene, jöttek-mentek a mindenféle bizarr figurák, és végül szóba elegyedtem egy spanyollal, akinek szíriai haverja éppen indult, de ő még maradt. Elsőre különösebben szimpatikus se volt, de gondoltam, legalább addig se egyedül ülök. A többség szemlátomást alkoholt és/vagy drogokat fogyasztott, mi kávéztunk, és végül teljesen jót beszélgettünk. Fél négykor felállt, hogy ő most indul Bathba. Mondtam, hogy oké, én meg a reptérre. Kezet fogtunk, kimentünk, erre megkérdezte, hogy ne vigyen-e el kocsival a reptérre, mert egyébként is elmegy mellette Bath felé. Az első gondolatom az volt, hogy ha ez megöl, hogyan fogják értesíteni a szüleimet meg a főnökömet. A második az, hogy erre egyáltalán nincs szükségem, mivel a meghívó cég fizeti a taximat. Aztán megköszöntem a kedvességét – és igent mondtam.
Fogtam a cuccom a szállodából, beszálltam, elindultunk. Még a Tower Bridge környékén se volt sehol egy lélek se, több rókát láttunk út közben, mint embert. Egyre sűrűsödött a köd. Beszélgettünk. Már a kivezető autópályán voltunk, amikor azt mondta, álljunk meg még egy kávéért. Kimentünk, ott volt egy bokroktól övezett parkoló, kicsit odébb valami bezártnak tűnő vendéglátóipari egység fényei derengtek át a ködön. Nyitva volt mégis, bementünk egy-egy elvivős kávéért, kijövet letelepedtünk a cserjés mellé a padhoz, hogy elszívjon egy cigit. Nagyon jól elbeszélgettünk addig, de gondoltam, ha most nem veszi elő a baltát/láncfűrészt/pisztolyt, akkor soha. És nem vette. Visszaszálltunk, 10 perc múlva már a reptéren voltunk. Kivettem a bőröndöm, kezet fogtunk, elköszöntünk. A nevére se emlékszem.
Önnel is volt, hogy megbízott egy idegenben és jól tette? Írja meg a Randiblognak bátran!
Pontosan emiatt lehetett lenyűgöző élmény James Kingstonnak, amikor az interneten keresztül megismerkedett MustangWanteddel, és aztán meg is szervezték a találkozót Ukrajnában, ahol egy hetet töltöttek el együtt, közös mászásokkal. Ez az angol srác egész gyerek- és kamaszkorában egyedül volt, a videóiból is csak úgy süt a magány. Erre egyszercsak találkozik valakivel, akivel ennyire összeillenek. A Föld hatmilliárd emberéből pont ez a sapkás ukrán srác az, akivel megoszthatja azt, amit a legjobban szeret csinálni a világon.
Az egyik oldalról nézve persze marhaság romantikát belelátni abba a szimpla ténybe, hogy két srác ugyanazt az extrém hobbit űzi Európa két átellenes végében, de a másik oldalról nézve felmerül a kérdés, hogy végső soron nem erről szól a világ összes szerelmi története? Hogy az ember sokáig keresi, majd végre megtalálja azt a valakit, akivel meg tudja osztani azokat a dolgokat, amik a legfontosabbak az életében?
Nyilván önnek meg nekem nem a darurólcsimpaszkodás a legfontosabb dolog az életünkben, de ha ezen az apró részleten nem akadunk fent, akkor nagyon is megállja a helyét a párhuzam.
A dokumentumfilm egyik legsokkolóbb részlete az, amikor MustangWanted bejelenti, hogy neki a magas épületekre mászáson belül az a legfőbb vágya, hogy James Kingston karjába kapaszkodva lóghasson lefelé, elengedve minden mást. Nyilván általában egyedül mászik, és olyankor csak mindenféle rudakba és párkányokba kapaszkodva himbálózhat a mélység felett, de milyen jó lenne egyszer teljesen elengedni az acélt meg a vasbetont, és csak mászótársába kapaszkodni.
Még James Kingston is megütközik azon, hogy milyen bizarr kívánság erre vágyni, hogy az embert a biztos haláltól csak egy szinte ismeretlen mászótárs szorítása válassza el – nyilván az ön számára is sokkoló, hogy valaki miért akarhat így függeni valaki mástól. Egy jó adag rábeszélés után James Kingston mindenesetre bevállalja a dolgot, de azt mondja, a fordított felállásra sose vállalkozna, nem bírná megcsinálni, hogy 100%-ig partnere kezébe tegye le az életét.
Egy teljesen más szinten, de az ember pontosan erre vágyik egész életében. Ez az, ami jobb, mint a szex. Ami több, mint a szerelem. Hogy annyira megbízzak valakiben, hogy az egész életemet le tudja tenni a kezébe. És hogy annyira megbízzak magamban, hogy a elfogadjam a másik egész életét, amikor ő azt az én kezembe akarja letenni. Ez a legdurvább extrémsport, amire a dokumentumfilm szerint a teljesen félelem nélkül élők közül is csak egy képes: az abszolút bizalom.
Extrémnek számítanak az olyan kis epizódok is, amilyet a jobb oldalon olvashat a keretesben: ha valaki csak úgy megbízik egy vadidegenben. És bár nem szokták extrémnek nevezni, de ugyanilyen extrém egy életet, sőt egy egész családot felépíteni a bizalomra.
Amit a bizalomra képes ember kér a másiktól, az elvileg egyáltalán nem nehéz. Valakit csuklónál fogva kapaszkodva megtartani nem nehéz. A másikat nem meggyilkolni, nem megalázni, nem kirabolni nem nehéz. Mégis, rengeteg bizalom kell ahhoz, hogy a másiknak alkalmat adjak ezek közül az összesre, hogy összekössem vele az életemet egy kézfogással, és elhiggyem, hogy amit egyébként valószínűleg szinte senkivel nem tett még meg egész életében, azt velem se fogja, pedig alkalmat adok neki rá. Nem fog leejteni a 119 méter magas hídról a semmibe.
A legalapvetőbb, legmélyebb, legerősebb emberi vágyak egyike az, hogy ilyen szintű közösségre léphessek valakivel, mint amit ebben a posztban James Kingston és MustangWanted kézfogása szimbolizál.
Ha ön szeretett már úgy istenigazából, akkor ön is van olyan vakmerő, mint MustangWanted. Még akkor is, ha az ön történetéből nem lett dokumentumfilm.