Én is hadd próbáljam meg, milyen mással

„Régóta olvasgatom a Randiblogot, sokszor találkoztam érdekes és meglepő, vagy épp idegesítő történetekkel. Észrevettem, hogy rengeteg lány ír a fiatal csaj/idősebb pasi témakörben személyes élményeket, legtöbbször szexuális kalandokról. Észrevettem, hogy a legtöbb nő ódákat zeng a korosodó férfiak szexuális kisugárzásáról és tehetségéről, amit az ágyban nyújtanak. Ezzel nincs is baj, engem csupán az zavar, hogy ezek a történetek kimerülnek abban, hogy dejót dugtunk, azta, micsoda férfiállat, izgi, hogy értem jön a béemvével, hazavisz, a kandalló előtt meg dugunk egy olyat, hogy azt gyorsan meg kell írnom valami blogba” – ezt a bevezetőt írta Auguszta saját leveléhez, amihez túl sokat nem is kell hozzátennünk.

Auguszta saját kapcsolatáról írt nekünk, és igen, ő is egy idősebb férfival él boldog kapcsolatban. Persze teljesen máshogy látja az egészet, mint ahogy a bevezetőben említett lányok, viszont van valami, amire azt mondja, hogy „ez a legszomorúbb része a kapcsolatunknak”. Kíváncsiak lennénk, ön mit fog erről gondolni, ha végigolvasta a levelet! Ha van kedve, írja meg nekünk ön is a véleményét vagy tapasztalatait a Randiblog e-mailcímére!

„A sors úgy hozta, hogy 21 évesen megismertem életem párját, aki akkor 37 éves volt, az első pillanattól kezdve nem éreztem, hogy köztünk generációnyi szakadék lenne, tökéletesen megértettük egymást. Nem mintha egy komolytalan férfi lenne, vagy egy kalandor, aki a hódításairól ír gitárra számokat, amit a tábortűznél elpenget csorgó nyálú hímtársainak, hanem én vágytam mindig egy olyan társra, aki meghallgat, akinek odaadhatom magam, akiben megbízok teljes mértékben, és akinek ihatom szavait amikor valami bölcsességet mesél nekem.

Neki kezdetben nehéz volt engem meghódítani, hiszen nem tudta, hogy mit kezdjen ezzel a kapcsolattal, nem mert rákérdezni, hogy részemről mehet-e a buli, mert félt, hogy nemleges lesz a válaszom a korkülönbségre hivatkozva. Ami persze az én fejemben sohasem fordult meg akadályként, a legelső pillanattól érdekelt és bizseregtem tőle. Ezektől a nonverbális jelektől felbátorodva végül egy hónap udvarlás után kezdődött a mindent elsöprő szerelem, amit soha ezelőtt korombéliekkel nem élhettem át.

Nem mondom, hogy nem volt nehéz eleinte megbékélnem azzal a gondolattal, hogy 16 évvel több jutott neki eddig mind nekem (beleértve a csajozást és a bulikat), volt idő, amikor valami furcsa érzéssel a gerincemben hallgattam a haverjai sztorijait, hogy amikor a volt nőddel itt meg ott, meg az milyen vicces volt, amikor a volt csajod így-úgy.

Ezzel már sikerült megbékélnem, hiszen tudom, hogy soha senkit ennyire nem szeretett mint engem, soha senkiért ennyit nem tepert mint értem, és a haveroknak is nagyon hamar kebelbarátja lettem, és nem utolsó sorban velem tart a leghosszabb ideje a párkapcsolata. Hál istennek gyermeket nem akar a közeljövőben, ahogy én sem, és nem is érzek semmilyen nyomást a családja részéről sem ez ügyben, úgyhogy ez is segített az elejétől abban, hogy ilyen mély szerelembe essünk egymással a 16 év ellenére.

Összegezve a fenti eszmefuttatásomat, egy 40-es pasi nem csak a farkával és az ágyban nyújtott bravúrjaival tud pluszt adni egy fiatalabb nőnek, hanem a lelki társa is tud lenni, egy társ, aki mellett az ember teljes boldogságban és biztonságban leélné az életét. Mindig támogat, amikor az önmegvalósításaimról, terveimről merengek neki, tanácsokat ad, néha rámförmed, ha hülyeségeket csinálok, türelmesen asszisztál az eszetlenkedéseimhez, és minden reggel forró csókkal búcsúzik munkába menet előtt, immár 5 éve.

A lendületünk hasonló szerencsére, együtt bulizunk, persze ha túllövöm a tekilát, akkor másnap felnőttesen leszid, vagy cseszeget és szórakozik a másnappal járó szenvedésemen. Mindketten tanulunk a másiktól nap mint nap, főleg türelmet és elfogadást, mindig meg tudunk újulni és újat mutatni egymásnak.

Mindettől függetlenül hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem próbálnám ki mással is ugyanezt, a nulláról, az együttélést, a megismerést. Soha előtte ilyen hosszú kapcsolatom nem volt, mondjuk ez valahol érthető, hogy a fiatalságomat nem áldoztam be egy vergődő tinilamúr oltárán. Meghalok érte, annyira szeretem és fáj kimondanom, hogy én is akarok annyit az élettől, amennyit ő kapott, és ez a legszomorúbb része a mi kapcsolatunknak, hogy félek, hogy pár éven belül nem fogok tudni elülni a seggemen, hiszen még csak 26 vagyok, ő meg lassan 43 és neki már csak rám van szüksége.

Én is hadd próbáljam meg, milyen mással, még ha most úgy érzem, hogy ő életem szerelme, és e sorok írása közben is könnyek tolulnak a szemembe, amikor látom a jövőbeli önmagamat, amikor ezekkel a gondolatokkal érvelve elválnak útjaink. Persze most is szoktam neki mondogatni, hogy nekem ez kelleni fog, meg viccelődök, hogy elhagyom egy fiatal suttyóért, de tudja, hogy nem tenném és a szíve szakadna meg, ha egyszer kiszállnék az életéből.

Persze ez most csak spekuláció és az én elégtételem lenne, hogy a korkülönbség arcába köpjek, de ő minderről nem tehet, és még az is lehet, hogy ezt csak bemagyarázom magamnak és együtt öregszünk meg, de akkor meg mindig piszkálni fogja a ráncosodó öreg önmagamat ez a gondolat. De lehet, hogy nekem őt küldte a sors, kicsit korán és ezt így le kell nyelnem. Köszönöm, hogy megoszthattam mindezt veletek, és köszönöm, hogy Ő van nekem...”