Nem értem, hogyan lehetséges, hogy ez rossz és elítélendő

„Hát, Horác felesége meg én volnék, a leírás alapján legalábbis ilyesmi lehetett, ami velem történt, történik, csak a másik oldalról” – az alábbi levelet egy olyan címről kaptuk, amit nyilván csak azért hozott létre a beküldő, hogy ezt a történetet beküldje nekünk, az aláírás csak ennyi volt: Horác felesége. Fogalmunk sincs, mi az illető igazi neve, mi Zsanettnek fogjuk hívni.

Horác arról számolt be, milyen volt, amikor megcsalta a felesége, ehhez képest Zsanett meg azt írta meg nekünk megrázó őszinteséggel, hogyan a kihűlt házassága mellett hogyan kezdett egyszer csak egy szenvedélyes szeretői viszonyt. A levél végén az szerepel, hogy Zsanett arra számít, lesz, majd, aki kövezni szeretne egy ilyen beszámoló után. Mi reméljük, hogy ez mégsem lesz így, de az ön véleményére és főleg tapasztalataira mindenképpen kíváncsiak lennénk! Írjon ön is a Randiblog e-mailcímére!

„Van egy férjem, kifejezetten rendes ember, intelligens, és magamat is eléggé annak tartom. Van két szép gyerek, és fárasztó küzdelmekkel teli 10 év mögöttünk, amit nyilván egyikünk sem tudott megfelelően kezelni. A házasságunk volt már ennél rosszabb, mint most, sőt sokkal rosszabb. Volt, hogy napokig, hetekig nem szóltunk egymáshoz, vagy ha igen, abban sem volt köszönet.

Éjszakákon át hánykolódtam, gondolkozva, hogy mi legyen, lakást néztem, osztottam a vagyont kétfelé. Menjek, ne menjek? Megéri-e az nekem, hogy egyedül lehessek, és ne kelljen őt elviselnem, cserébe viszont elszakítsam a gyerekeimtől. Az ő boldogságuk, vagy az enyém? Végül, kb. egy év alatt hoztam egy döntést, méghozzá azt, hogy a békés együttélés jegyében nem borítok feleslegesen mindent. A gyerekeim kedvéért pedig mindenre képes kell, hogy legyek.

Úgyhogy maradt minden, annyiban változott, hogy mivel ezt a döntést meghoztam, nyilván megpróbáltam javítani a tarthatatlan nem szólok hozzád jellegű és folyton veszekszünk dolgokon. Már igazából nem is érdekel az se, mit gondol, és őt sem, ami engem foglalkoztat. Már réges-régen nem szeretem, kábé a második gyerekünk születése óta, de voltak időszakok, mikor kifejezetten gyűlöltem. Azt nem tudom, ő szeret-e. Most elvagyunk. Azt persze éreztem, hogy így 40 felé közelítve talán ez kicsit kevés, de gondoltam, majd úgyis folyamatosan önállósodnak a gyerekek, én meg majd jól önmegvalósítom magam, megkeresem, mi az, ami boldoggá tesz.

Tulajdonképpen észre sem vettem, mennyire nem vagyok boldog. ELVOLTAM, azt hittem jól. Minden rendben van, szép ház, nagy kert, autó, okos és szép gyerekek, egy férj, aki nem kocsmázik, nem ver. Mi kell még? Gondoltam, még egy pasi, na az biztosan nem. A mi szerelemünk nagy volt, és igazi, mégis ez lett belőle, amitől végtelenül csalódott voltam és vagyok. Úgyhogy ezek után egy másik pasi, naneeeeee, soha többé a hátam közepére se…

Aztán …, egyszer csak, ott volt, és egészen készen. Nem kerestem, nem akartam, nem vártam, nem tettem érte, hogy kialakuljon, egészen egyszerűen megfogta a kezem, és tudtam, hogy végem van. Képtelen vagyok ekkora boldogságrohamra NEM-et mondani. Mennyben járok, ha rágondolok, ha vele vagyok. Tudom, hogy ez most a lila köd, és azt is tudom az eszemmel, hogy ez nem lehet szerelem, már tizenévesen is lehülyéztem a barátnőimet, ha egy hét után szerelmesnek mondták magukat. De ez itt és most olyan valóságos, hogy megértettem, hogy SOHA ne mondd, hogy soha. Én, a racionális, hűséges, tisztességes feleség mikbe nem bonyolódom. És hiába tudok ezer érvet felhozni ellene, képtelen vagyok elengedni, néha azt sem értem, hogy hogyan lehetséges, hogy ez ROSSZ és elítélendő. Hiszen „csak” szeretem, tehetetlenül és menthetetlenül.

Eszemben sincs elhagyni a férjem, és eszemben sincs összekötni az újjal az életem, egyszerűen csak soha az életemben nem tapasztaltam még ennyi és ilyen intenzív érzelmet, eddig minden kapcsolatomban az eszem diktált, akkor is, ha szerelmes voltam. De most nincs ész, csak vágy, és eszeveszett boldogság.

És most engedjem el ezt? Hogy a semmilyen házasságomban tisztességesen éljek tovább megsavanyodva még 30 évig. Ennyi erővel kolostorba is vonulhatnék. Mindenki, aki erre hajlandó lenne, dobálhatja a köveket.”