Feltette eddigi életem legszebb kérdését

„Rendszeresen olvasom a blogot, és sajnálattal látom, hogy mennyi embertársunk boldogtalan, keresi az igazit és tele van félelemmel. Mindez ösztönzött arra, hogy megírjam a mi történetünket, hogy mindenki lássa, hinni kell a mesékben” – a mai posztban olvasható levél beküldőjének a Gizella álnév jutott, a levél alább olvasható.

Gizella sztorija egy egyszerű, de nagyon szép szerelem története – persze őt és barátját is próbára tette az élet, de együtt maradtak és örülnek egymásnak, ráadásul most már mindezt Ausztriában. Tényleg ritkán van alkalmunk ilyen levelet közzétenni a Randiblogban, ezért ha önnek is hasonlóan alakult az élete, vagy ha bármi egyéb hozzáfűzni-, illetve mesélnivalója van, kérjük, írjon ön is! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk a leveleket.

„Most 25 éves vagyok, párom 26, egy éve élünk együtt Ausztriában. A mi mesénk egészen 10 évvel ezelőtt kezdődött, igaz, akkor még csak bennem. Egy csodás szeptemberi reggelen, úton az első gimnazista órára, megláttam őt. Furcsa volt, mert ismertem régebbről, de abban a percben ahogy ránéztem, beleszerettem.

Mondanom sem kell, akkor 15 évesen nem adtam hangot érzéseimnek. Mivel visszahúzódó vagyok, igazából 21 éves koromig vártam. De egy pillanatra sem szűntem meg szeretni. Boldog voltam mindig, amikor találkoztunk és beszélgettünk, pillangók repkedtek a gyomromban.

Telt-múlt az idő, ő egyetemre ment, és nem találkoztunk többet. Nagyon szomorú voltam, de hittem abban, hogy nekünk együtt kell lennünk. Hála a technikának és az internetnek, felvettük egymással a kapcsolatot, és egy hideg téli estén randira hívott. Ekkor már 7 éve voltam szüntelenül szerelmes, és majd kiugrottam a bőrömből örömömben. A néptelen havas utcán találkoztunk, mikor feltette eddigi életem legszebb kérdését: „Leszel a barátnőm?” Boldogan igent mondtam, és azóta együtt vagyunk.

A mi kapcsolatunkat 3 hónap után érte a távolság szellője, párom Ausztriában kapott munkát. Amint elmondta nekem, az első perctől kezdve támogattam mindenben, és következett két nagyon hosszú év, amikor 1-2 havonta találkoztunk, csak egy hétvégére. Többször emlegetjük, hogy az tartott minket együtt, hogy igazán és nagyon szeretjük egymást, mert így élni nagyon nehéz. Elmúlt két év, és mikor befejeztem a magánnyelviskolát, kiköltöztem hozzá. Nagyon boldogok vagyunk együtt, az életünk olyan, mint egy álom. Tervezgetjük a jövőt, és szorosan fogjuk egymás kezét.

Az embernek nem kell törődnie a környezettel, csak hinnie kell magában, a párjában és valami felsőbb hatalomban, ami egymásnak rendelte őket. Párosan szép az élet és mindenkinek megvan a másik fele, aki lehet előbb, lehet utóbb, de rátalál. Ezért mondom, emberek, higgyetek a mesékben.”