horoszkóp
shutterstock 74972431

Nem akartam megbántani, néha lefeküdtem vele

2015.06.13. 20:12

Egy fiatal nő vagyok, körülbelül 8 hónapja léptem ki egy 2 éves kapcsolatból, és 8 hónapja szenvedek egy másik ember mellett. Egyikből a másikba ugrottam át, hiszen azt gondoltam, ő az igazi, vele kell legyek, mert már 4 éve van köztünk ez a megmagyarázhatatlan érzés. De kezdjük az elejéről” – így kezdődik a mai posztban sorra kerülő levél, akinek a beküldője igazából nem Anett, de nálunk mégis ezen a néven szerepel.

Már a bevezetőből is egyértelmű, hogy itt egy tipikus se vele, se nélküle kapcsolatról lesz szó, hiszen Anett azt írja, hogy azt gondolta az illetőről, hogy ő az igazi, de most mégis szenved mellette. Hogy is van ez? Mielőtt a teljes sztorihoz legörgetne, csak annyit hadd szúrjunk be még ide, hogy úgy olvassa a történetet, hogy kíváncsiak vagyunk a véleményére vele kapcsolatban! Ön is ment már keresztül hasonlón esetleg? Írjon ön is a Randiblog e-mailcímére, folyamatosan várjuk a leveleket!

Az előző barátomat meguntam. 2 évig éreztette, mennyire szeret, mindig mellettem állt, támaszt nyújtott, és nem mellesleg nagyon jóképű pasi volt. Persze viták mindig adódtak, de tökéletes volt köztünk a harmónia, egy pillantásból, egy ölelésből megértettük egymást. Minden ember erre vágyik, és én meg is kaptam. Mégsem volt elég.

Eldobtam magamtól, mert meguntam azt, hogy mindig kiharcoltam, hogy nekem legyen igazam, sosem kaptam semmilyen nagyobb „büntetést”, érzelmileg is inkább én befolyásoltam őt, mint ő engem. Én hordtam a nadrágot nő létemre, és ez egy ideig tetszett, de belefáradtam, hogy szó szerint anyáskodjak fölötte. Nagyon ragaszkodó ember volt, és én egyre inkább éreztem, hogy nem tudom magamra vállalni – és nem is akarom – az ő hétköznapi problémáit.

A másik pasival akkor már 4 éve ismertük egymást. Hihetetlenül jó barátok lettünk, egyszer talán volt is köztünk valami, de akkor neki kialakulófélben volt egy kapcsolata, ami aztán komollyá vált. Nem engem választott, de visszanézve ez így volt jó. Miután szakított az akkori barátnőjével (én még együtt voltam a barátommal), újra elkezdtünk nagyon sokat beszélgetni.

Találkoztam is vele kb. hetente, mindezt a barátom háta mögött. Nem mondtam el neki, mert ő is jól ismerte a másik pasit és a mi közös múltunkat, és nem akartam, hogy felhúzza magát. Akkor még azt gondoltam, hogy semmi baj nem lehet abból, ha egy régi „baráttal” megosztom a mindennapjaimat. Teltek a hetek, már majdnem kétnaponta találkoztunk, és én kezdtem észrevenni, hogy egyre jobban kívánom őt, folyton vele akartam lenni, és visszafordíthatatlanul belehabarodtam.

Ez sajnos annyira hatással volt a kapcsolatomra, hogy nem tudtam már pasiként nézni a barátomra, és ahogy csak lehetett, kerültem a szexuális érintkezést is, de mivel nem akartam megbántani, néha lefeküdtem vele. Akkor is csak őrá tudtam gondolni, és majdnem megőrültem. Nem bírtam tovább hazudozni, szakítottam.

Ezután az új szerelmemmel egy olyan dolog kezdődött el, aminek sosem kellett volna. Az első 3 hónap csodálatos volt. Ő tipikusan az a pasi, aki rohadt határozott, iszonyú szexi, és olyan kisugárzása van, hogy egyszerűen nem lehet neki ellenállni. Éttermekbe vitt, különleges helyeken jártunk, és annyira izgalmas volt az egész, hogy teljesen elvesztem. Közben meg folyton éreztette velem, hogy bármikor elveszíthetem, hogy nem ő van értem, hanem én őérte. 1 hónap után beadtam a derekam, és olyan volt a szex, mint még soha senkivel. Irányított, közben elvette amit akart, kedveskedett, és nem tagadom, volt, hogy úgy éreztem, én vagyok a legszerencsésebb a világon... de ha valami probléma merült fel, ő semmiért nem vállalta a felelősséget. És itt jöttek a gondok.

Egyre jobban össze kellett volna csiszolódnunk, de mindig éket vert közénk, hogy soha SEMMIT nem tudtunk megbeszélni. Én olyan ember vagyok, akinek muszáj kibeszélnie a problémáit, kimondom, ha valami nem tetszik, de egyszerűen vele nem tudtam kommunikálni. Hiába szorítottam sarokba, hiába üvöltöztem vele, hiába próbáltam kedvesen megközelíteni a dolgokat, nem volt hajlandó meghallgatni. Mindig elterelte... volt olyan, hogy egy hétig jó volt minden, majd következő héten egy árva mukkot nem beszéltünk, nem is találkoztunk, és amikor ő úgy érezte, hogy már kellőképpen a szőnyeg alá söpörte a problémát, újra megkeresett. Ez majdnem minden nagyobb, kettőnket érintő problémánál így volt, és mindig arra lyukadtunk ki, hogy én vagyok a hülye... tökéletesen el tudta velem hitetni.

Az 5. hónap környékén már éreztem, hogy ez a kapcsolat felemészt belülről, és muszáj szabadulnom valahogy. Ha keres, majd semmibe veszem, és szépen leépítem ezt az egészet, mielőtt ő építene le engem. De nem ment. Egyszerűen annyira vak voltam, annyira reméltem, hogy ő majd igazán belém szeret, és tényleg csak nekem kell jobban csinálnom a dolgokat. Nem panaszkodni annyit, élvezni az életet... és még jobban alárendelni neki magamat. Mert mindeközben ő olyan érzelmi analfabéta volt, hogy fogalma sem volt, hogy nekem árt a kapcsolatunk.

És most, a 8. hónap után érzem úgy, hogy kiégtem. Nem bírom. Elmondtam neki, hogy vége. Vége!!! Nem értette meg, és nem vesz komolyan. De hogyan venne komolyan, ha én sem veszem komolyan magamat???

Még mindig rohadtul vele akarok lenni, azt akarom, hogy ő az enyém legyen, és boldogan éljünk, míg meg nem halunk. Egy dologban reménykedek csak: hogy ezek után esze ágában nem lesz megkeresni, mert lassan, de biztosan érzelmileg teljesen tönkre fog tenni.

Történetemet azért osztom meg veletek, hogy ez mindenkinek egy elrettentő példa legyen. Mert igen, egy ember képes az önbizalmad a földig rombolni, és képes rá, hogy soha többé ne tudj szívből és őszintén szeretni.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.