horoszkóp
shutterstock 51582826

Könyörgött, hogy miért dobok el 7 évet egy házért

2015.08.06. 19:10

Szeretem olvasni a Randiblog rovatotokat, a sok történet alapján az ember tapasztalatokat igyekszik gyűjteni, hiszen okos ember más hibájából tanul. A buta a saját bőrén... Én ebbe a saját bőre kategóriába tartozom.... Szeretném leírni nektek a történetemet. Nem engem dobtak, én választottam azt, hogy legyen vége több mint 6 év után” – ezt a levelet egy Berta álnevű olvasónktól kaptuk, és rögtön az a poszt jutott a sztoriról az eszünkbe, amelyikben azt szedtük pontokba, hogy mi minden teszi tönkre, vagy legalábbis próbára a legerősebb kapcsolatokat is.

Az egyik ilyen dolog az építkezés szokott lenni, és Bertáék története sajnos nagyon jól példázza, milyen konfliktusokat szül a hétköznapi élet építkezés közben, és hogy az ilyesmi hogyan tudja beőrölni a kapcsolatokat, főleg abban a bizonyos kritikus hetedik évben. Olvassa el Berta beszámolóját, aztán ha ön is tudna mesélni, kérjük, tegye! Írja meg saját történetét a Randiblog e-mailcímére!

A szüleim válása miatt átköltöztünk egy közeli városba anyukámmal. Itt ismertem meg a szomszéd fiút. Tiniszerelemből lett egy komoly kapcsolat. Hatalmas szerelem, szenvedély. Árnyoldala is volt, nagyon sok vita, veszekedés. De ezeket mindig megoldottuk. Nagyon szerettük egymást. Nekem mindenki mondta egy komolyabb vitánk után, hogy hagyjam már ott, nem hozzám való, különbözünk, és más az élethez való hozzá állása, mint nekem. A családomról nem is beszélve.

Apámmal is volt olyan vitám miatta, hogy megmondta, hogy ha ezzel a fiúval maradsz, soha semmire nem fogod vinni az életben. Neki meg mindenki azzal jött elő, hogy becsüljön meg, neki milyen könnyű, hogy van barátnője. Nem volt könnyű. Minden, de könnyű nem volt. Nagyon sok energiánk ment bele a kapcsolatba, hogy működjön. De szerettük egymást és így láttuk jónak.

Aztán jött ez az év. Tavaly decemberben megszűnt a munkahelye 1 éves munkaviszony után. Kicsit aggódtam, de volt már úgy (nem is egyszer), hogy nem dolgozott hónapokon keresztül, eddig is megoldottuk, most is meg fogjuk. A régi nagy nézeteltérés után apám felajánlott egy melót, hogy ha szeretné, akkor kér egy szívességet és beintézi. Belement, örült neki. Én is. Végre talán egyenesbe jövünk anyagilag, és tán a rossz viszonyuk is rendeződik. De messze volt a melóhely, legalább 1 óra tömegközlekedés. 12 óra, de nagyon jól fizetős. 1 próbanap ok. 2. nap haza kellett jönnie, mert sokan voltak. 3. nap mikor várták, ment az SMS reggel a kedves volt páromtól, hogy nem megy be.

És jött a magyarázkodás, hogy őt nem érdekli, nem fogják palira venni, neki nem tetszik, messze van... Nagyon mérges voltam, mert nem láttam, hogy milyen hely, de mindegy, ő tudja, de legalább 1 hetet végignyomhatott volna, hiszen apám tette félre a büszkeségét és kért miatta egy szívességet. Idővel elrendeződött az ügy, de nagyon felkavart.

Keresett más állást. Inkább állásokat, mert még csak július van, de volt már neki 4-5 munkahelye idén. Végül sikerült elhelyezkednie, megtalálta, ami neki tetszik, amit mindig is akart. Sok a meló, de szereti, és annyira nem keres rosszul, viszont 14 órákat dolgozik.

Egyik reggel, amikor mentem a munkahelyemre, találkoztam egyik családtagommal, akinek van egy közeli falu mellett egy kis telke, rajta kis házzal. Enyhén utalt rá, hogy ha gondolom, kiköltözhetek. Éreztem, hogy soha vissza nem térő lehetőség. Oké, hogy kiesik, nincs közel semmi, de végre elszabadulhatunk a szüleinktől, összeköltözhetünk. Amúgy is már milyen régóta együtt vagyunk, és nem léptünk sehova... Beszéltem apámmal, aki mondta, hogy támogat minket, segít, ahol tud, félreteszi megint a nézeteit, csak annyi kérése van, hogy a ház átalakítása miatti munkálatokban az expárom segítsen, tegye oda magát, mutassa meg, hogy változott, hogy már felnőtt, és komolyan gondolja velem kapcsolatban a dolgokat. Érezzük sajátunkénak, legyünk boldogok. Soha életemben nem voltam még olyan boldog. Végre mehetünk, alig vártam.

Összekötjük az életünket, és ő is áment mondott rá. Az exem is akarta, ő is örült... Aztán jött a rossz. Sok kifogás, hullámvölgyek. De jó, hogy megyünk... Milyen messze van minden... Nagyobb a ház, mint gondoltam.... Milyen jól elleszünk itt... Nem tudunk járni sehova szórakozni, mert minden messze van és rossz a közlekedés... Nem tudtam hova tenni. Apám bumm bele elkezdte a felújítást, ő meg elkezdett vacillálni. Gyomorgörcsöm volt minden áldott nap, hogy mikor gondolja meg magát. Szabadnapjain segíteni kellett volna apumnak, de nem toporzékolt, hogy mit kellene. Egyszer volt kint dolgozni, akkor is délután mentünk ki az egyik haverjával (aki már 8-kor fent volt, hogy na akkor induljunk). Akkor is szájhúzás. Feszült hangulat... Papolhattam én, hogy magunknak csináljuk, hát nem érti?! Közös otthonunk. Apám is kint volt, elmagyarázta neki, hogy következő szabadnapján mit kéne folytatni.

Másnap odamentem melóhelyére, hogy nézze már meg, hogy mikor van szabadnapja, mikor tud kimenni, mert amíg az nincs kész, nem tudjuk folytatni. Jókedvű volt, mondta, hogy kedden tud menni.

Hétfőn apám hívott, hogy mondjon már egy konkrét időpontot, mert akkor találkoznak és elmagyarázza neki, hogy még adódott kint munka, és azt hogy kéne megoldani. Lementem hozzá, hogy mondjon már valamit. 2 órát vártam rá, elfoglalt volt, én ezt megértem, de nem mondott semmit. 2 óra után benyögte nagy durrogva (merthogy apám mit osztja be az idejét, ő milyen fáradt), hogy fél 2. ???! Majdnem egy egész napos meló lett volna. Apámnak átadtam az üzenetet, kiakadt, mondta, hogy akkor nem is kell jönni. Hazaértünk este 10-kor. Addigra átgondolta az egészet, mondta, hogy ő szeretné megcsinálni, akkor reggel megy ki. Megint hívhattam apámat, hogy bocsika, félreértés volt, megy reggel. Lefixáltuk, hogy fél 9-re ott lesznek, találkoznak.

Másnap reggel 10 perccel a találkozó előtt küld egy üzenetet, hogy most keltem. Hát nem elaludt az én kedves exem?! Úgy, hogy reggel együtt keltünk, ő hazament, lefeküdt és elaludt, ahelyett, hogy 1 óra múlva elindult volna. Esküszöm, hogy kisebb agyvérzést, pánikrohamot kaptam. Negyed 9-kor kelt és akkor indult ki. 1 óra, mire kiér. Apám megmondta, hogy másnak az idejét ossza be, ne az övét, inkább ki se menjen, és amúgy is, mi ez a hozzáállás, ő már mennyi pénzt beleölt, más a segítség, és az, hogy más megcsinálja helyette. Otthon gondoljuk át, beszéljük meg, hogy mégis mit akarunk. Amúgy kiment és megcsinálta a munkát, amit tudott. Hiszen a többit nem tudta, mert apám nem várta meg.

Délután jól összevesztünk. De lehiggadtam. Hazaérek, higgadt fejjel megbeszélünk mindent. Nincs haverok, alvás, pihenés, szórakozás, csak a közös otthont építjük, ami a legfontosabb számomra. Amúgy is csak 1 hónapot kell kibírni, és hipp-hopp kész is van. De nem lehetett vele beszélni, nem értette, meg, hogy miért olyan nagy probléma, hogy ő most elaludt és azt sem, hogy nem az elalváson van a hangsúly. Dühből képes volt otthagyni, nem tudtam vele megbeszélni, sőt, úgy váltunk el, hogy neki mennyire elege van ebből az egészből és inkább legyen vége. Hidegzuhany.

Vártam egész este, hogy majd lenyugszik és jön. De nem jött.

Reggel úgy keltem, hogy kész, vége van. Nem fogom én erőltetni ezt az egészet, vállalni a gyomorgörcsöt, az idegbajt, rettegjek attól, hogy ez mikor történik meg újra. Arról nem is beszélve, hogy mennyire lejáratott mindenki előtt, főleg a családom előtt azért, mert ő éppen rossz passzban volt. Hogy számítsak így rá a jövőben? Főleg ha már csak ketten leszünk? Neeeem, nem, nem, nem, én ezt nem akarom.

Délután már hívott, hogy ne haragudjak, beszéljük meg. De már késő volt. Olyan mértékben megbántott és csalódtam, hogy elhatároztam, hogy vége. Nem vállalom még egyszer ezt a lejáratást. Nem így kellett volna alakulnia ennek a dolognak. Örülnünk és boldognak kellett volna lennünk. Erre mind a ketten idegbajosak voltunk. Ez nem hozzáállás a dolgokhoz. Előző héten buliztunk, én 4 óra alvással 1 óra alatt kiértem és dolgoztam, segítettem apámnak.

Este jött, könyörgött. Miért dobok el majdnem 7 évet egy házért. Nem tudtam neki elmagyarázni, hogy nem a házért, hanem azért, mert nem tudok rá számítani. Nem vagyok biztos benne, hogy ha kint laknánk, akkor könnyebb lenne. Ez a 6 év alatt felgyülemlett pohár víz utolsó cseppje volt. De nem tudtam vele beszélni. Annyira feldúlt volt, hogy otthagyott.

Mivel szomszédok vagyunk, kiköltöztem apámhoz. Nem tudtam aludni a szakítás estéjén. Bármilyen neszt hallottam, felriadtam, mert azt hittem, ő jön. Nem akarom a könyörgést, az esedezést. Kiköltözöm egyedül. Itt vagyok 25 évesen és ha most nem, akkor soha nem szakadok le szüleimtől. Ha maradok, akkor még lassabb szenvedés. Így legalább remélem, hogy gyorsan túlesünk rajta. Nem akarom azt sem, hogy hónapok múlva ne lehessünk egy légtérben, mert köpködünk egymásra. Még a barátaink is közösek.

Találkozni akar, megbeszélni... Úgy érzem, hogy nincs miről. Vicc az egészben, hogy mindenki azt mondja, hogy jól döntöttem. Van úgy, hogy az eszünkre kell hallgatni, nem a szívünkre. Ráadásul a felmenőim közül láttam már egy pár elrettentő példát, hogy milyen az, ha az ember a szívére hallgat. Biztos vagyok benne, hogy mindig bennem lesz a „Jól döntöttem?”! Szenvedünk. Ha együtt lennénk az sem lenne jó... Mostmár nem. Nem tudnék úgy ránézni. Ő meg, tudom, hogy soha nem tudná feledni ezt az egészet. Hiszen még a mai napig is volt olyan, ami évekkel ezelőtt történt és felhánytorgatta...

Hát jó hosszúra sikeredett. Köszönöm, hogy elolvastátok. Jól esett kiírni magamból.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.

15%
5999 Ft
5100 Ft
15%
3899 Ft
3315 Ft