Elkezdtünk szeretkezni, dugni a vezetőülésben

„Egy rendszeres olvasótok vagyok, soha nem hittem, hogy egyszer én is írni fogok ide. Sajnos én sem az örömömet jöttem megosztani a tisztelt nagyérdeművel. Most ért véget egy nagyon hosszú, két és fél éves kapcsolatom, és most vagyok húsz éves. Ez volt nekem az első hosszú kapcsolatom, az első nagy szerelem” – ez a bevezető tartozik az alábbi levélhez, amiből az a benyomásunk lett a beküldőről, hogy a korához képest borzasztó éretten látja a dolgokat és jól ismeri saját magát. Persze simán lehet, hogy tévedünk, hiszen mi se tudunk róla semmit azon kívül, amit itt leír, még a nevét se, mert ahelyett a Trisztán álnevet adtuk neki.

Mindenesetre fiatal korához képest az is meglepő, hogy ez a bizonyos első kapcsolat pontosan egy olyan problémán ment félre, ami az idősebbeket és tapasztaltabbakat is rendszerint próbára teszi: az új lakás vásárlása/felújítása. Trisztán azt írja, még nem biztos benne, hogy tényleg vége, esetleg van még esélye a kapcsolatnak. Ön hogy látja? Volt már hasonló helyzetben? Meséljen ön is! Írjon nekünk a Randiblog e-mailcímére!

„Kezdjük az elején; 16 éves koromban én nagyon vágytam már egy kapcsolatra, egy lányra, egy valakire, akivel megoszthatom az életemet, aki ott van mellettem, akire számíthatok. Tudni kell a családomról, hogy példaértékűen egyben van, nincs válás egyáltalán, nagyszülők, szülők, rokonok, mindenki harmonikus családban él, na persze ez alap egy-két súrlódást eltekintve, és ezt látva ébredt bennem a vágy, hogy nekem is erre van szükségem.

Kortársaimmal szemben engem kicsit sem vonzott az, hogy minél több lány legyen meg, nem vagyok az a bulizós fajta, nem vonzanak a tipikus korombeliek. Egy barátom elhívott a nyaralójukba egy hétre nyaralni, annyit tudtam, hogy lesznek ott olyanok, akiket még nem ismerek, de egyáltalán nem az vezérelt, hogy én ott megismerek valakit. Aztán ott megismerkedtem egy lánnyal.

Elkezdtünk beszélgetni, ő volt nekem az első lány, akivel megtaláltuk a közös hangot. Ekkor neki még volt barátja, én meg nem gondoltam bele, hogy lehet vele később valami. Elkezdtünk beszélgetni Facebookon, napokat beszéltünk át szinte végig, neki akkoriban már megromlott a kapcsolata az akkori barátjával, ezeket is megbeszélte velem.

Egy hónap elteltével ugyanennél a közös barátunknál volt egy sütögetés, ott is végigbeszéltük az egész estét, sőt, ott aludtunk mind a ketten, egymás mellett a földön. Nem volt semmi aznap éjjel, de már éreztük mind a ketten, hogy van valami vibrálás közöttünk.

Eltelt ezután még egy kis idő, szétmentek a barátjával, majd elmentünk a Margit-szigetre együtt találkozni. Nekem még ő volt a legelső teljesen, első csókomat is vele váltottam. Az első randin nem is csókolóztunk, de kézen fogva jártunk a Margit-szigeten, rengeteget beszélgettünk. Másnap újra elmentünk ugyanoda találkozni és akkor elcsattant az első csók. Ekkor kezdődött az első része a kapcsolatunknak, két hétre rá feküdtünk le, a 17. születésnapom előtt. Ő ekkor volt 19 éves.

Az ezután következő 3 hét nagyon jó volt, majd utána hirtelen véget ért. Én akkor fel sem fogtam, de ő még nem volt túl az előző kapcsolatán, visszament hozzá. Nagyon megzuhantam, mert iszonyatosan belezúgtam, megint éreztem azt az ürességet, mint előtte. Ezután eltelt úgy nagyjából fél év, én addig kavartam egy másik lánnyal, ő újra megpróbálta az exével. Én szétmentem azzal, akivel közben kicsit összejöttem, ő is szétment a barátjával.

Elkezdtünk újra beszélgetni, egy hónap múlva lementünk Balatonra, ő a barátnőjével, én pedig a barátaimmal. Én vezettem, a barátaimmal kiszálltunk, hogy akkor megyünk bulizni, de én ahogy bementem, jöttem is ki, ültem vissza a kocsiba, megkerestük egymást vele. Beszélgettünk, a barátnője magunkra hagyott, beültünk a kocsiba. Beszélgettünk, csattant egy csók, majd valami hihetetlen élmény volt, elkezdtünk szeretkezni, dugni a vezetőülésben, azóta sem tudom, hogy hogy fértünk el, hogy hogy sikerült.

Ezután kezdődött a valódi kapcsolat, mához majdnem pontosan két és fél éve. Nagyon boldogok voltunk, szinte minden időnket együtt töltöttük. Az ő családjáról azt kell tudni, hogy a szöges ellentéte az én családomnak, gyerekkorában soha semmit sem kapott meg, gyűlölt otthon lenni, nem foglalkoztak vele. Rengeteg gyerekkori sérelmet hozott magával, rengeteg dolgot látott az én családomban, ami neki teljesen új volt, értek ezalatt egy vasárnapi közös ebédet, hogy meghallgatjuk egymást, beszélgetünk stb. Fél éve voltunk együtt, és szinte mindig sírt az otthoni állapotok miatt, több, mint tízszer költözött, nem volt semmi stabilitás az életében, ez okozott néha feszültséget köztünk, mivel rossz kedve volt, de semmi komoly.

Másfél év után költözött hozzám, együtt laktunk anyumékkal, én ekkor voltam 19 éves, ő pedig 21. Javult sokat a helyzet, de nem érezte jól magát teljesen, mivel úgy érezte, hogy teher anyukáméknak, nem akart zavarni. Novemberben vettünk egy lakást, az ő pénzéből. Nem egy nagy, hű de jó lakást, egy kis kuckót. Körülbelül fél évig újítottuk fel a lakást, az én pénzemből, az ő pénzéből, családi segítséggel, itt még jó volt közöttünk minden.

Végül most április elsején beköltöztünk, rettentően boldogok voltunk, viszont itt indultunk el a lejtőn. Én 19 évesen épp végeztem a középiskolában, közben programozóként dolgoztam, projekteket csináltunk egy osztálytársammal, ebből, illetve személyszállításból kaptam pénzt. Elkezdtek jönni a gondok, én elég rendetlen voltam, illetve lusta, ezt ő nagyon nehezen tolerálta, innen indult minden. Majd idővel, most novemberben már oda jutottunk, hogy nekem tanulnom kell, dolgoznom kell, neki dolgoznia kell, és lakótársként élünk együtt. Már szinte gyűlöltünk hazamenni, herótunk volt a másiktól, elkezdtek eltűnni a közös dolgok. Nem kerestük egymás társaságát annyira, nem volt kedvünk a másikkal programokra menni stb.

Ezek után jöttek a veszekedések, én mindig alulmaradtam, utólag visszagondolva sosem álltam ki magamért, és a kapcsolatunk végére eljutottunk oda, hogy én csak neki próbálok megfelelni, de ezt ő teljesen úgy élte meg, hogy én teszek az egészre, nem küzdök eléggé. Egyik ilyen apróság után elpattant valami nála, közömbös lett.

Én erőltettem, hogy beszéljük meg, és szinte hidegvérrel mondta, hogy én teher vagyok a számára, meggyűlölt, teljes mértékben rám hárította a felelősséget. Azt mondta, hogy vége, most egy ideig ne beszéljünk, pár cuccommal hazajöttem anyukámékhoz. Még írtam neki, flegmán, közönnyel válaszolt nekem, összeszedtem az általam látni vélt gondokat, ezeket is megírtam neki.

Majd találkoztam sok barátommal és hihetetlen felismerés csapott arcon, de teljes erővel. Amikor én bármilyen problémámat említettem, akkor az nem számított, mivel neki sokkal rosszabb sorsa volt, mindig ennyivel le volt tudva, hogy neki sokkal rosszabb. Majd a megfelelési kényszer miatt eltűnt valami a kapcsolatunkból, de én ezt nem akartam észrevenni, teljesen kifordultam önmagamból. Nagyon makacs, egy percre sem képes belátni, hogy nem csak és kizárólag az én hibám, könnyű azt mondani, hogy én küzdjek, hogy minden az én hibám.

Bánom, hogy sosem álltam ki magamért, a vitákban mindig alul maradtam, mivel így konkrétan semmi nem fogalmazódott meg bennem akkor. Ez a rossz, mint fekete felhő lebegett a kapcsolatunk felett, és mind a ketten éreztük, hogy ez nem lesz jó, de sosem ültünk le teljesen megbeszélni.

Jelenleg ott tartunk, hogy két napja visszajöttem a szüleimhez, két zsák ruhámmal, minden barátom azt mondja, hogy ez így nagyon nem korrekt a részéről. Én még egy esetben hajlandó lennék egy esélyt adni magunknak; belátja ő is, hogy ez mi volt, megbeszélünk mindent, és talán egy kicsit visszább veszünk. Neki nem volt sosem stabil háttere, nem volt egy megszokott élete, most először volt ura az otthoni dolgoknak, talán szüksége van egy kis önmegvalósításra, hogy meglegyen a napi rutinja, megtalálja önmagát.

Nekem meg nem szabad ennyire feladni magamat, sok sérelmem van, igenis hangot adok ezeknek és ezt meg kell beszélni, túl kell jutni rajta, legyen nekem is személyiségem. Ha ez nem sikerül, akkor szomorúan és összetörve kell elfogadnom a tényt, hogy nem illünk össze, és csak remélni tudom, hogy értékeli azokat a dolgokat majd, amiket tettem érte, mert most egyáltalán nem értékelt engem, sem amiket tettem érte, pedig a kortársaimmal szemben vállaltam ezt a felelősséget, nem akartam ebből menekülni.”