Mégsem tudja feldolgozni, hogy megcsaltam

„Luca vagyok, ma olvastam Trisztán álnévre keresztelt olvasótok levelét. Ő a sokadik, akinek a sztoriját itt elolvastam, és a sokadik amiben találtam párhuzamot a saját életemmel kapcsolatban. Nekem egy majdnem 7 éves kapcsolatom készül véget érni. 25 és fél éves vagyok, egy lassan 6 éves kislánnyal...” – Lucát természetesen igazából nem Lucának hívják, hiszen a neveket mindig meg szoktuk változtatni a Randiblog levelezős rovatában. Trisztán kapcsolatáról idő közben kiderült, hogy a zökkenő ellenére mégsem ért véget, de Lucáéknál azért jóval komplikáltabb a helyzet. Ön mit tenne a helyében? Volt már hasonló szituációban? Kérjük, írja meg tapasztalatait a Randiblog e-mailcímére!

„A 7 év alatt nagyon sok mindenen mentünk keresztül párommal. Pénz- és munkanélküliség, lakhatás és családi háttér bizonytalansága, költözések sora, városváltás ismerősök nélkül, és ezt mind egy közben csecsemőből lassan iskolássá cseperedő csemetével.

Szép lassan a helyére kerültek a kirakós – a közös életünk – darabjai, mégis az utolsó kb. másfél év az, amikor is a legtöbbet gondolkodtam arról, hogy ez jó-e nekem. Hogy boldog vagyok-e? Hogy boldog voltam-e valaha?

Tavaly májusban szakítani akartam, és megkezdődött egy akkor 4 hónapig tartó viszonyom.

Az volt életem legellentmondásosabb időszaka. Egyfelől ideges, szomorú, csalódott és feszült voltam, hogy párom nem engedett, másfelől viszont abban a 4 hónapban valaki más olyan boldoggá tett azokban a percekben, órákban, napokban, amiket együtt töltöttünk, hogy a külvilág megszűnt létezni. Csak ketten voltunk. Senki más. Csak Ő meg én.

Lényeg a lényeg, Ő külföldre költözött, a párom pedig megváltozott. Jó társ és még jobb apa lett belőle. Ez itt lehetne happy end is!

De persze a való életben nem így van. Idén a párom rájött, hogy mégsem tudja feldolgozni, hogy megcsaltam (amire én soha nem is kértem és nem is gondoltam, hogy képes lenne rá) és hiába működik a kapcsolatunk, és szeret, szeret mást is. Akivel viszonya volt. (Van??)

Én ezen a ponton úgy vagyok vele, hogy ha akarnék, sem tudnék bízni benne, és nyilván fordítva is így van, jogosan.

Egyszerűen azt érzem, hogy sok dolog a részemről nem tudatos színlelés volt az évek során, amit ő most hazugságnak lát.

Aki engem ismer jobban, tudja, hogy nem ő a nekem való. Aki őt ismeri jobban, azt hiszi, hogy mi egymásnak vagyunk teremtve (de csak azért, mert ők csak azt az oldalamat ismerik, ami az ő kedvére van formázva, az igazi valómról semmit sem tudnak).

Kérdem én, ez az egész nem elég ahhoz, hogy békében elváljunk? Hogy ha anyagilag megterhelő is lenne, de azon dolgozzunk, hogy külön is meg tudjunk élni? Hogy ameddig tart ezt elérni, nyithassunk más felé is? Hogy barátként és emberként zárjuk ezt le és ne teljesen elhidegülten, esetleg utálkozva, megundorodva a másiktól?

Ezen őrlődünk hetek, lassan hónapok óta. Csak élünk egymás mellett, alszunk egymás mellett, és (el)beszélünk egymás mellett... De nem történik semmi...

Egyre több bennem a feszültség, a düh, az unalom, a harag, és érzem, hogy nem jó, nem pozitív irányba viszi az elmémet, a testemet, a lelkemet... Közben meg nincs elég erőm ahhoz, hogy tényleg azt tegyem, amit kéne, hogy hosszútávon nyertesen jöjjek ki a szituációból...”