horoszkóp
shutterstock 293777093

Kell lennie valaminek, amit szégyell, nem akar elmondani

2016.01.29. 16:52

Gvendolin levelére szeretnék válaszolni, avagy hasonló tapasztalatot elmesélni. Ha megjelenítitek, ha nem, jó kiadni magamból. Elnézést, lehet, hosszan fogalmazok, rizsázom, telóról pötyögtem, lehet pár elírás” – ezzel a bevezetővel kezdi levelét Szaléz, akinek a története annyiban hasonlít például Gvendolinéra, hogy ő is távkapcsolatban élt. A fő ok azonban, amiért Szaléz leírta ezt a történetet, az, ahogy a szakításra sor került most az ünnepek alatt. Pontosabban Szaléz szerint ezt nem is lehet szakításnak nevezni... de persze nem fogjuk helyette elmesélni, hogy mi történt, minden alább olvasható. Ön is ment már keresztül hasonlón? Meséljen ön is! Történetét a Randiblog e-mailcímére várjuk.

Talán totál nem ugyanaz a helyzet, mint Gvendolinnál, csak 5,5 hónapig tartott a távkapcsolatom, de valahogy hasonló csónakba kerültem én is. 20 éves srác vagyok, barátnőm most szilveszter előtt egy közösségi oldalon keresztül kidobott (nem szakított, kettő között óriási különbség van), ami miatt nem csak lelkileg, hanem fizikailag is lebetegedtem (alig tudok aludni, étvágytalanság, egész napos rosszullét).

Ő volt MINDENBEN az első számomra, bár én őneki nem az első voltam (ráadásul ha értékelnem kellett volna akkor, 100/90 fölötti), de mindketten szenvedélyesen rajongtunk a másikért a kapcsolat elején, az első kb. 3 hónapban. Nem vakított el a „rózsaszín köd” egyikőnk se, mindketten láttuk az aktuális és közeledő problémákat mind a másikkal, mind a kapcsolatunkkal kapcsolatban. Annyira odavoltunk a másikért, hogy azt tervezgettük már, hogy mi lesz egyetem után, gyerekek, munka, stb. (Lehet hogy nem hiszitek el, de a hibái ellenére is úgy érzem, le tudtam volna élni mellette az életem.)

De valami megváltozott. Egy kicsit több, mint 3 hónap után elkezdett távolodni tőlem, már nem írt vissza arra, ha azt írtam neki, hogy „szeretlek”, előtte mindig visszaírt, mindig mondta ő is, de ezt kezdte elhagyni, értelmetlen zagyvaságnak nevezni ezt (ha azt írtam neki pl. „nagyon hiányzol, szeretlek” akkor a kapcsolat elején hasonló szavakkal visszaírt, viszonozta, de aztán már nem). Aztán elkezdte felhozni az én hibáimat, hibákat a jellememben, hibákat, amiket vétettem, amikről nagyon jól tudott addig is, de hirtelen elkezdett vele, ha nem is bombázni, de mondogatni (miközben ezt én nem tettem vele, csak tűrtem és próbáltam javítani, még ha nem is tehettem róla).

Nagyon hosszú lenne, ha leírnám végülis milyen INDOKOKKAL szakított velem (ami végülis kidobássá fajult), annyi biztos, amiket nekem felhozott, azokat mind megcáfoltam, ellenpéldákat hoztam fel rá (párat azért leírok): azt mondta, lusta vagyok, feladom a dolgokat, ha falba ütközöm. Többek között ezekre is megírtam neki, hogy akkor nem utaztam volna napokat, nem költöttem volna annyit az utazásra (oda-vissza út csak 7óra+ a min. 10ezer Ft), csak azért, hogy pár órára, napra vele lehessek, 2-3 hetente megtéve ezt (kb. 8-10szer voltam nála), bár én többször akartam volna látni, miközben ő volt az, aki csak EGYSZER jött fel, hogy láthassuk egymást, azaz tepertem érte, és nagyon szívesen folytattam volna ezt az áldozathozatalt, hiába voltam emiatt kialvatlan, beteg és anyagilag elég rossz állapotban, visszatekintve ő volt az, aki kisujját se mozdította a kapcsolatért, vagy csak én, és akik ismerik a történteket, nem látják, hogy ő tett volna valamit is azért, hogy együtt legyünk (diákként az élet elég szűkös, ha szülők nem támogatnak).

Nem értettem, hogy mi lehet az valódi nyomós ok (most se értem, talán nem is fogom soha), ami miatt velem végzett, mert amiket jogosan írt, azokat minden normális kapcsolatban szerintem meg lehetne bocsátani a másiknak. (Pl. lehet, mindenki eleget hallotta már, amint a szülei komoly problémákon veszekednek, bár már egy tojásrántotta készítésén is össze lehet veszni, aztán, jobb esetben, megbocsátanak mégiscsak a másiknak). Tehát kell lennie valaminek, amit vagy szégyell, vagy nem akar elmondani.

Ezen akkor elkeseredtem, és leírtam neki, hogy én szerintem ő hibázott, csak nem vette észre magát, lehet teljesen jogos, igaz, amit írtam neki, de nem szabadott volna megírnom (tapasztalatszerzés szempontjából ez az egész nagyon sokat nyújt). Úgyhogy végeredményképp olyat írt nekem, amivel direkt azt mondta ki, hogy neki amúgy se jelentettem semmit se, amúgy se volt boldog velem... (Megjegyzem: de azért együtt tervezgettük a jövendőbeli gyerekeink számát és neveit és őszinte mosolyt láttam a kapcsolatunk elején az arcán.)

Amit tudok, az egyrészt az, hogy akibe én beleszerettem, és aki engem kidobott, teljesen más személyiség volt (remélem érthetően tudom elmondani), másrészt még mindig szeretem, és nem tudok haragudni rá, de nem hiszem, hogy azzal, nem mondta el, mi a valódi ok, nem mondott igazat, így megbontva azt a bizalmi kapcsolatot köztünk, ami volt, nem tudok már úgy gondolni rá, mint eddig.

Amit nem tudok, hogy mi volt a valódi oka a kapcsolatunk végetvetésére, és mi volt, mikor volt az a pont, ami ennyire megváltoztatta, ellenem hangolta, megutált, ami miatt letörölt baráti köréből és blokkolt, hogy még bocsánatot kérni se tudjak tőle... És ez fáj...

Én mindig az igazat mondtam neki, még ha szégyelltem is, nem is kevésszer (a világ egyik legnehezebb dolga, de érte megtettem, csak nem értékelte). Vajon ha ezt ő is megteszi már a kapcsolatunkban mindig, és elmondja azonnal a problémáit, aggályait, akkor mi lett volna...?

Vajon képesek vagyunk-e igazat mondani egy komoly párkapcsolatban a másiknak (akár férfi, akár nő), ahol mindenünk a másiké? Igazat mondani, még ha emiatt meg is alázkodunk a másik előtt? Vajon, ha ekkor felemel a másik, vagy lejjebb nyom és megaláz, melyik esetben van értelme a kapcsolatnak?

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.