Szia, én lennék, akit a Béla dug

„Kapcsolatban élek. De nem nevezhetem kapcsolatnak” – írja története bevezetőjében olvasónk, akinek az Adalberta álnevet dobta ma a gép. Ezt a bizonyos kapcsolattípust Adalberta háromnaposnak nevezi. Az ő esetében egy konkrét szituációból derült ki, hogy a srác (őt pedig Bélának kereszteltük át) nem tervez hosszú távra: akkor volt ez, amikor Adalberta először találkozott a srác testvérével. Talán ön is keveredett már ilyen kínos helyzetbe, ha van kedve, kérjük, írja meg nekünk a sztorit! A Randiblog e-mailcímére akár most rögtön is beküldheti mesélnivalóját.

„Mikor a villamoson látunk egy párt szerelmesen falni egymást, nem mindig gondoljuk, hogy jaj milyen aranyosak, mert ez két emberre tartozik és nem a világra. De ha téged szorítanak falhoz a villamoson és nem törődve mással csókolnak, te vagy a legboldogabb. Persze, hisz felvállalva érzed magad. Magabiztossá tesz, ha a párod mozdulataival jelzi kifelé, hogy te az övé vagy, és ő a tiéd.

És azt is szeretnénk, ha hagynák nekünk, hogy szerethessünk. De ha háromnapos batárnő vagy, pont ezt nem fogják engedni, hiszem akkor ők is elkezdenének szeretni, abból aztán meg lavinaszerűen jön az, amitől a legjobban rettegnek, a kapcsolat. Aztán jön az éjszaka, ami felülírja az eddigi összeset. Ezentúl csak is vele akarod, és most nem arról beszélek, hogy ő mennyire jó vagy te mennyire vagy jó, egészen egyszerűen csak arról, hogy érzitek egymást, és hogy a világon ő tudja a legjobban, mire van éppen szükséged. Összefonódva egymás arcába, nyakába szuszogva aludtok el és rájössz, ez is vele a legjobb.

Kicsi a lakás, mindketten tudtuk, elkerülhetetlen lesz, hogy a testvérével egymásba botoljunk, és akkor hopp, hirtelen eszmélsz rá. Lejárt a három napod. Nem mutat be, csak lefehéredve, szó nélkül beljebb sétál a lakásban. Mint két csacsi álltok ott, néztek egymásra és kénytelenek vagytok magatokat bemutatni.

– Szia, én lennék a Béla nővére, az Ilona.

– Szia, én lennék, akit a Béla dug, Adalberta.

De nem, sajnos nem voltam ilyen nyers, megtartottam az illemet és csak a nevem mondtam. Pedig ott az Ilona is tudta, most nem velem volt a baj.

Igen, ekkor már biztos voltam benne, háromnapos barátnő vagyok és épp most járt le a három napom.

Magamra is hagyott. Most majd megint nem kellek pár hétig. De nem aggódom, amint kipucolta a szívét, megkeres és megint kezdi elölről a játékot. Én meg majd megint elhitetem magammal, hogy majd most más lesz, majd most rájön, hogy szeret. Ki tudja, hányszor tudná elölről kezdeni ezt a játékot. De nem, ezúttal én kiszálltam.

Ő, majd ahogy azt mondta, negyvenévesen megállapodik, mert most még dúlnak benne a hormonok. Igen, úgy is lesz, majd kiszúrja magának egy antidepresszánsokon élő klimaxos nő, aki eddig senkinek nem kellett. Talán megszületik élete egyetlen igazi szerelme, de azt meg majd elviszi a klimaxos néni magával „én szültem, az én gyerekem” alapon. Mindezt azért, mert huszonvalahány évesen képtelen volt magának bevallani, ő is tud szeretni.

De van itt még baj. Aki játssza a háromnapos nő szerepét, az nem tud nyitni olyan felé, akinek nem csak három napra kellene, mert hűséges a nemlétező kapcsolatához.”