Úgy vette fel a telefont neki, hogy még benne voltam

„Már több éve történtek a következő események, de a mai napig kristálytisztán emlékszem rájuk. Néha azt kívánom, bár ne tenném már…” – nem csodáljuk, hogy Dévald emlékezetében ennyire élesen él az alábbi történet, mert tényleg van benne rengeteg elképesztő részlet és fordulat. Újra egy megcsalós történetet kaptunk, méghozzá a meredekebbik fajtából – köszönjük Dévaldnak, hogy megírta! (Természetesen nem ez az igazi neve: a Randiblogban mindenki álnéven szerepel.) Ön is tudna mesélni hasonlókat? Ne tartsa vissza magát, írjon nekünk a Randiblog e-mailcímére! Várjuk a levelét!

„Megismerkedtem a modellszakma által egy gyönyörű lánnyal, aki mintha egy címlapról lépett volna ki. Nem is gondoltam volna, hogy lenne esélyem nála, de mit ad isten, még ő volt az, aki igazából felszedett engem. Na persze nem bántam, iszonyat jó volt vele, az egóm a büszkeségemmel együtt pedig föld körüli pályára állt.

Volt pasija, miközben ismerkedtünk, de nem úgy tűnt, mintha odáig lenne érte, mert hát különben miért randizgatna velem, ugye?! Én magamban szurkoltam magamnak, hogy minél hamarabb otthagyja majd értem. Mi sem egyszerűbb, gondoltam én… Meg is történt a szakítás, még ráadásul ő lett kidobva, na mondom, pompás, jobban nem is alakulhatott volna.

Szerelmes lettem mint az ágyú, éltem a tündérmesét. Testi és lelki kielégültség jellemezte azt az időszakot, csodálatos volt. Azt mondta egyik nap, találkozik majd az exével, mert van néhány tisztáznivalójuk, ebben igazából sok kivetni valót nem találtam, hát legyen. Tudtam, hogy régóta együtt voltak, így sejtettem, hogy egy beszélgetés nem lesz elég. Próbáltam megértő és jó arc lenni.

Majd egy-két ismerősöm szólt, hogy látták a páromat itt-ott ezzel a fickóval, mondtam is egyből, hogy tudok róla, erre ők rendre azt mondták, hogy ezek nem csak baráti beszélgetéseknek tűnnek…Nem hittem nekik, nem akartam… Mert hát kizárt dolog, hogy ő engem valaha is megcsalna, gondoltam én, hiszen még azt is mondja, hogy szeret…

Márpedig akkor kizárt, ugye?! Aha, jah… Nem kicsit voltam naiv, nagyon hittem a szerelmünkben.

Egyik nap a másik srác kezdeményezésére találkoztunk hármasban és ott szembesültem azzal, hogy viszonyuk van. Az szinte leírhatatlanul fájdalmas volt, mintha a szívemet tépték volna ki. Még a büdös életben nem voltam ennyire taccsra vágva, mint akkor, és azóta sem, a világom omlott össze. Megfosztottak az illúzióimtól...

Elmentünk hozzám, csak a lány és én. Láttam a kezén a gyűrűt, amit a szeretetem jeleként vettem neki, az első gondolatom az volt, hogy azzal kezével, amin az ÉN gyűrűm van rajta, azzal érintette ezt a másik férfit! Teljesen kiborultam. Megint. Mondanom sem kell, segítettem neki pakolni és hamar kiraktam az utcára, ő pedig összejött újra azzal, akivel engem csalt.

Kezdődött a lejtmenet nálam, jött a pia és a cigi… Szerencsére pár hét erős alkoholizálás után a barátaimnál megszólalt a sziréna és egy régebbi kedvesem segítségével kirántottak ebből. A mai napig hálás vagyok nekik ezért!

Majd egyszer csak megjelent a törzshelyemen a szerelmem (mert attól, még, hogy megcsalt, még mindig nagyon szerettem). Pár találka után azon kaptam magam, hogy megcsalt félből én lettem az, akivel ő most a másikat csalja. Volt egy pár igen durva szitu… A legelgondolkodtatóbb, azt hiszem az volt, amikor intim pillanatok közepette úgy vette fel a telefont neki, mert hát muszáj volt, hogy még benne voltam… Elsőre még jó érzés is volt, kicsit bosszú is volt ebben az érzésben, majd bevillant, hogy hoppá, vajon velem ezt hányszor csinálta meg, vajon hívtam én őt „műsor” közben??? Az alakításáért egyébként Oscar-t érdemelne.

Mindennek ellenére elutaztunk pár napra, nekem pedig titkos szándékom/vágyam az volt, hogy végre dűlőre vigyem a dolgot és a választás elé állítsam, hogy kivel akar együtt lenni. Ez sikerült is, csak választ nem olyat kaptam, amire számítottam, időt kért… Amikor lejárt, és emlékeztettem rá, újabb időkérés következett. Ez így ment hónapokig, kifogytam, kimerültem… Úgy éreztem, megpróbáltam mindent.

Véget vetettem ennek. Hogy hiányzott-e? Borzalmasan! Megkönnyebbültem? Meg ám!

Utólag megkérdeztem tőle, mi lett volna, ha akkor nem adok időt neki, egy napot sem. Azt felelte, hogy 2 nappal később az ajtóm előtt állt volna, a bőröndjével.

Eljátszottam a gondolattal, de már késő volt, meg nem is tudom, hogy léptünk volna túl ezen, ha egyáltalán sikerült volna. Meg tudtam volna-e bízni benne újra? Nem tudom. Féltékenyebb lettem-e volna? Naná. Megérte volna? Nem tudom… A mai napig sem. Így azt sem tudhatom meddig tartott volna és milyen lett volna, de ez már mind csak ha…

Egy biztos, az ember meg tud bocsájtani, de felejteni vajon tudunk-e, ha igazán akarunk?

Örülök, hogy megírhattam ezt nektek. Jól esett ezt a történetemet is megosztani veletek.”