Menyasszony voltam, felbontottam a jegyességet

„A segítségeteket szeretném kérni. Talán nem vagyok egyedül ezzel a témával kapcsolatban” – írja nekünk egy olvasónk Morgána álnév alatt. Mint nagyon sokan, akik az utóbbi időben a Randiblognak írnak, Morgána is társat keres. Ő azonban nem élete első kapcsolatát várja még mindig, csak valahogy az utóbbi időben... Nem meséljük el Morgána helyett, hogy ő miben látja a problémát, olvassa el ön is ezt a levelet, aztán ha eszébe jut egy jó válasz, tanács vagy saját tapasztalat, kérjük, írja meg a Randiblog e-mailcímére!

„Immáron a 26. évemet taposom, de valahogy nem úgy alakult az életem, ahogyan gyerekfejjel elképzeltem.

A szüleim több, mint 30 éve boldog házasságban élnek. Kamaszkorom óta ők voltak a példaképeim. Fiatalon szerettek egymásba, édesanyámnak apukám volt az első és egyben utolsó szerelme is. Fejembe vettem, hogy én is elsőre megtalálom a „Nagy Őt”, családot alapítunk és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.

Ami azt illeti, az élet egy picit felülírta ezt a kedves, ám kissé naiv gondolatot.

Az első szerelem nem volt elsöprő, de egy évig tartott és sokat tanultam belőle, ahogyan a többiből is. Igen... az elsőt több kisebb-nagyobb kapcsolat követte, többek között egy hosszú négy éves is, ahol menyasszony voltam.

Sajnos, mivel nem egyezett a jövővel kapcsolatos elképzelésünk, illetve a személyiségünk (mint utóbb kiderült), ezért felbontottam a jegyességet, mert sem az ő, sem az én életemet nem akartam elrontani egy olyan házassággal, ami kötelességből jött volna létre (magyarul azért, mert már eljegyzett).

Szerencsére békés szétválás volt, mert mindketten beláttuk, hogy együtt nem lett volna boldog közös jövőnk.

Ezután nagyjából fél évig egyedül tengettem napjaimat, míg nem rászántam magam, hogy regisztráljak egy ismert társkeresőre. Talán furcsán hangzik, de csak társaságra vágytam. Nem kalandra, nem szexre, csak egy kellemes férfi társaságra. Két fiútestvérem van, ezért sosem voltam az a tipikus nő, aki órákig pletykál a Joy napokról a barátnőivel. (Jóformán egy barátnőm van.) Mindig is jobban kijöttem a férfiakkal, azonban a külsőm miatt a férfiak inkább a nőt látták bennem, mint a barátot, ezért sajnos fiúbarátaim sincsenek.

Visszatérve a társkeresős regisztrációmra: hiába csak beszélgetni szerettem volna, természetesen belebotlottam valakibe, aki elsőre nem tetszett, de jókat beszélgettünk, ezért találkoztunk. Az első találkozó után minden napot együtt töltöttünk... de csak mint „barátok”. Természetesen ezután még több találkozó következett, aminek az lett az eredménye, hogy hiába nem akartam, észrevétlenül szerelembe estem.

Sajnos ezúttal sem a nekem szánt illetőbe habarodtam bele. Egy évnyi se veled-se nélküled kapcsolat után úgy léptem ki a kapcsolatból, mint egy roncs. Az önértékelésem a béka feneke alá került, mert sok megaláztatáson mentem keresztül ez idő alatt. Miért? Nos, az interneten mindenki az lehet, aki szeretne lenni. Amíg nem történik meg az első találkozás, nincs semmi, amibe az ember kapaszkodhat, csak a másik szava... vagyis amit állít magáról. Minden ember ezekkel a zsebében indul el a személyes találkozóra. Mondjuk, hogy interneten beszélt egy kedves jófej férfival/nővel... aztán személyesen vagy ugyanezt kapja, vagy jön a csalódás. Talán mégsem olyan vicces az illető, vagy beszédes, vagy bármi, amit mi képzeltünk róla.

Szeretném azt hinni, hogy van más lehetőségem a mai világban máshol is ismerkedni, mint az interneten.

Nekem ez túl „színtelen és szagtalan”. Nincs egy szempár, aminek beszélhetnék, egy mosoly, ami a humoromnak szól, egy érintés, ami a lelkemig hatol... Csak emojik végeláthatatlan tárháza, amikkel, úgy véljük, érzelmeket tudunk kifejezni.

Személyesen akarok ismerkedni! Hol tudom ezt megtenni? Nem vagyok buliba járó töltött szájú/mellű cicababa, akinek az a legfontosabb, hogy milliórózsásdobozzal pózoljon egy Ferrari mellett.

Egy fiatal, intelligens nő vagyok, aki vágyik a valóságra... Szemtől szemben ismerkedni... kezdetektől fogva. Nem interneten, nem Viberen vagy hasonlókon, hanem személyesen. Azt mondják az ismerőseim, legyek nyitott, hátha megtalál a szerelem. Kedves gondolat, de a szerelem nem híres arról, hogy magától bekopogtat az ember ajtaján.

Mivel, ahogy említettem, egy barátnőm van, így nem igazán mondhatom, hogy túl nagy társasági életet élek. Mostanában csak egyedül járkálok a városban, várva arra a bizonyos „hátha megtalál”-ra.

Tudom, hogy ez nem így működik, ezért nem is kergetek ilyen álmokat... Csak szeretném tudni, hogy a magamfajta ember mit tehet annak érdekében, hogy ne legyen ilyen magányos.

Remélem, nem vagyok egyedül... És még ha ufónak is számítok ebben a világban, akkor is lesz még legalább egy valaki, aki nem néz majd rám tök hülyén, hanem szeretettel közeledik felém.”