horoszkóp
shutterstock 293777093

Kétféle lányt tudok felszedni, középsulisokat és túlsúlyosokat

2016.07.16. 16:47

Morgána levelét olvasva ragadtam tollat, méghozzá azért, hogy megnyugtassam: nincs egyedül, nem egy ufó. Sőt gyakorlatilag azt éreztem, hogy ő én, csak lányban” – Valter álnevű olvasónk alábbi levelének bevezetőjében arra a korábbi posztra reagál, amiben valaki azt mesélte, hogy egyszer már a házasság küszöbéről táncolt vissza, most viszont hosszú ideje nem találja a párját. Valter is leírja, milyen volt élete első nagy szerelme, de azt is, hogyan lett vége, és hogy mi következett utána. Ön is érezte már magát ilyen helyzetben? Szívesen mesélne ön is? Írjon a Randiblog e-mailcímre akármikor!

Nekem a szüleim elváltak, azóta ide-oda csapódnak a leharcolt ex-házasok mételyében. Ezzel ellentétben a két nagybátyám a gyerekkori szerelmét vette feleségül és köbö boldogan fognak élni, míg meg nem halnak. Én hiszek az „Igaziban” és talán meg is találtam. Kiskamaszok voltunk, amikor összejöttünk, végigcsináltunk mindent, gimi, egyetem, összeköltözés, megfelelő munkahely. Csak azért nem házasodtunk össze, mert nem volt rá pénzünk. Egy éve hagyott ott. Hogy miért? Erről oldalakat lehetne írni. Sőt esetleg egy válaszlevél formájában a lányoktól érdeklődnék: a kíváncsiság, a bujaság, az izgalom, az ösztönök miért írnak fölül minden racionálist? Mondhatjátok, hogy nem is igazán szeretett, ha elhagyott, de ez nem igaz. A hétköznapok egyszerűen felőrlik az embert, minket is bedaráltak.

Szóval ő kimászott a kettőnk burkából, én meg ott ragadtam egyedül egy egyszobás hideg lyukban, a cuccai, a képei, a hajszálai, minden oda, szülők-barátok pedig egy másik városban. Internetes társkeresőre elsősorban beszélgetni léptem fel, gyakorlatilag már szakítás közben. Nem bírtam elviselni, hogy senki nem szól hozzám otthon, hogy egyedül maradtam. Találtam is valakit, akivel minden nap tudtam beszélni, kicsit messze lakott, egyszer találkoztunk, második randi előtt pedig kitörölte magát az oldalról. Aztán egy kis táncos buliban találtam valakit aki annyira szép volt és kedves, hogy talán bele is szerettem. Tudtam, hogy bejövök neki, volt egy-két üziváltás, sokáig húzódott a dolog, végül randizni hiába hívtam. Persze a csajozós rutinom egyenlő volt a nullával, úgy érzem, elszúrhattam valahol. Egy gát akkor szakadt át, amikor lefeküdtem egy görbe este után a kolleganőmmel. Az ezt következő időszakban nagyon sok mindent történt a kis albérletemben, de az üresség nem múlt el.

A tapasztalataimról röviden a következőket mondhatom el: az internetes társkereséskor az állandó újrakezdés, a nem túl gáz indítószöveg kitalálása, a sorozatos bemutatkozások egy idő után fárasztóak lesznek, de a lányoknak is szerintem. Szóval már a bemutatkozásnál meghal a dolog, sőt legtöbbször a sziánál, sőt már a sziáig se jutok el, csak jelöljük egymást és annyi, mindketten tudomásul vesszük, hogy van ember a Földön, akinek tetszünk és kész. Ily módon általában kétféle lányt tudok felszedni, a középsulisokat (18-19 évesek) és a túlsúlyosokat. Nem azért szexelek velük, mert annyira vágyom rá, hanem azért, mert magányos vagyok, azért, mert ők is akarják, azért, hogy bizonyítsak magamnak. Az utolsó annyiban érdekes, hogy mikor leveszik a fehérneműt, akkor már ez a pont teljesül is, megy a pipa, és akár abba is hagyhatnánk. Az aktus nem lesz jó, nem szeretem az illetőt, annyira nem is kívánom már, nem akarom a csúcsra juttatni egyáltalán, csak egyszerűen kötelességből végigcsinálom.

Szóval visszatérve Morgánára. Hasonló módon én is azt képzeltem, hogy lesz egy nagy szerelem, akitől csak a halál választhat el, hasonló módon én is szinte házasság előtt álltam, én is barátot kerestem a társkeresőkön szakítás után, én is szerencsétlen módon szerelembe is estem hirtelen (szánalmas módon gyakorlatilag egy Facebook-profilba), és én is van hogy az utcát járom magányosan, hátha belebotlok egy lánykába. Bár egy leharcolt, magányos tag senkinek sem túl szimpi, szóval a csajozást ilyenkor meg sem próbálom. „Csajozni” a barátaimmal szoktam. Mindegyiknek van barátnője, de felettébb élvezik, hogy nekem nincs, és ez ürügyből ők is próbálják bevetni magukat. Persze sose jön össze semmi, de ők tét nélkül játszanak, nekem meg azért minden visszautasítás fáj. Már szinte stopperrel mérjük a szintidőket, ha valaki 5 percig tud beszélgetni egy lánnyal anélkül, hogy elhajtanák, ő lett az este császára. Persze a lányokat is megértem, az egész estéjük abból áll ki, hogy rázzák le magukról a sok részeg hülyét, akik csak dugni meg taperolni szeretné őket.

Morgána is, én is és még egy csomó korunkbeli lélekben a ’90-es években ragadt, a világ meg elsuhant mellettünk. Akkor tényleg úgy történt minden, mint a Dawson és a haverokban. Lakott egy kedves lány a szomszédban, néha csak úgy átugrottunk hozzá, minden srác együtt lógott, erőlködés nélkül ismerkedtünk, tudtuk ki a szingli, ki kinek jön be, ki mivel foglalkozik, jövő héten melyik buliban lesz ott stb. Vagy legalábbis a nálunk idősebbek így éltek, mi maximum általánosban meg gimiben. Most pedig benne vagyunk ebben cyber térben, pörgetjük a Tindert, de egyáltalán nem erre vágyunk. Egyelőre én sem látom, miképpen lehetne tartós kapcsolatot kialakítani egy lánnyal. Még az előző kapcsolatom élménye bennem van. Ha összejönnék egy 20 éves lánnyal 26 évesen, megint otthagyna ugyanazokkal a mondatokkal, melyekkel otthagyott exem: te voltál az első kapcsolatom, új szerelemre, kalandra vágyom stb. Szerintem kivárom, míg ezek a csajok 30 körüliek lesznek, addig pedig marad a magányos farkas életforma, jobb ötletem nincs.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket.