Megbeszéltük, meddig kell döntésre jutnia

„Kende vagyok, 26 éves egyetemista. Nem mondom azt, hogy rendszeres olvasó vagyok, inkább gyakran ide tévedek a hírek böngészése közben és olvasom a blogot. Eddig érlelődött bennem, de annak hatására, hogy egy volt osztálytársam is hasonló helyzetben van/volt, úgy döntöttem, leírom az én történetem.”

Az alábbi olvasói levél egy nagy szerelem történetét meséli el, amiben egy lány választás elé kerül, szinte mint a filmekben. Két férfi is vágyik rá, és döntenie kell, hogy melyikükkel szeretne lenni. Kende természetesen a két férfi közül az egyik, de a végkimenetelt nem áruljuk el, érdemes végigolvasni az egész levelet. Ha ön is tudna mesélni hasonlóan érdekeseket, ne habozzon, írjon ön is a Randiblog e-mailcímére!

„Röviden leírom a körülményeket, én egy határ menti kis faluban lakom, egészen az egyetemig nem volt komoly kapcsolatom, aztán ott szinte azonnal lett barátnőm, akivel majdnem 4 évig voltam együtt. (Több komoly ok miatt lett vége.) Aztán én amellett döntöttem, hogy elvégzem a szakom mester részét, és egy másik egyetemre kerültem.

Itt megismerkedtem a történetem kulcsszereplőjével, aki másfél évig volt velem, nevezzük Kliónak. Már az, ahogy összejöttünk se egyszerű, ugyanis én már korábban is tetszettem neki, de én közben egy másik lánnyal (ő pedig legyen Nikolett) kerültem össze. Mondani sem kell ez Kliónak elég rosszul esett, viszont engem másfél hét után lapátra tett Nikolett, mondván „még az előző barátomat szeretem”. Nem haragudtam, de nem is tudtam csak úgy simán túllépni rajta, mert érzékeny típus vagyok. Amikor Klió megtudta, mi történt, már másnap ott volt mellettem, hogy megvigasztaljon.

Ezután sok időt töltöttünk együtt, sokszor kettesben, míg egy közös barátunknál tett látogatáskor összejöttünk. Mindketten nagyon boldogok voltunk. Az egész tanévet sülve-főve együtt töltöttük. Minden tökéletes volt egészen idén áprilisig. Amikor közölte velem, hogy ő már nem szeret annyira, mint az elején, és ez azért alakult ki benne, mert én nem ugyanúgy szerettem őt viszont. Mert mindig haza akartam menni a kollégiumból, még akkor is, mikor náluk voltam, hiába kérte, hogy maradjak még 1-2 napot, nem tettem, mentem haza. Igen, elismerem, ez így volt, de ettől én még szerettem, és még valahol a szívem mélyén most is szeretem.

De azóta sok minden megváltozott. Kezdésnek az, hogy neki már új kapcsolata van. Nem sokkal azután, hogy mi különváltunk, tudtam meg ezt. Utólag rájöttem, azért tett így, hogy a saját lelkiismerete tiszta maradjon. (Tehát neki már nagy valószínűséggel alakulóban volt, de még velem járt, és nem akarta, úgy jöjjön ki, megcsal engem.) Ezzel nem is lenne baj, ha nem kértem volna meg direkt arra, hogy szóljon még akkor is, ha csak alakulóban van valami. Nem szólt, érthetően nagyon bántott és egyben haragudtam is. (Hozzá kell tennem, ő olyan személyiség, aki ilyen igen kényes és kellemtelen dolgokról nehezen tud beszélni, úgy kellett kihúznom belőle.) Attól kezdve nem nagyon beszéltünk, 1-2 héttel később ő írt, kérdezte, hogy vagyok, mi van velem. Erre mit lehet mondani? Köszi jól, azt leszámítva, hogy teljesen összetörted a szívem? Persze ezt nem írtam meg, csak annyit, se jól, se rosszul.

Telt az idő, kezdtem lezárni magamban ezt a kapcsolatot. (Legalábbis azt hittem.) Megbeszéltük, mikor otthon lesz, elmegyek a maradék pár dologért, amit ott maradt náluk. A megbeszélt időpont előtt pár nappal úgy alakult, hogy pár barátommal elmentünk egy nagyvárosba, ami Klió lakóhelyéhez közel van, és ahol anno mi is nagyon sokat jártunk kéz a kézben. Addig nem tudtam, mit jelen összeroppanni az emlékek súlya alatt, de ahogy a városban sétáltunk, úgy jött elő minden jó emlék, és egy ponton nem bírtam mást tenni, mint leültem és sírtam.

Aztán persze eljött a találkozás napja is. Bent a házban ugyanazt éreztem, mint pár nappal előtte a városban, ezt el is meséltem neki, és szerettem volna elmenni, mielőtt megint elsírom magam. Kikísért a kapuig, úgy voltam vele, még egyszer utoljára megölelem és elmegyek. Ő viszont nem akart elengedni az ölelésből, hallottam, hogy sírni kezd, én sem bírtam, és egymás vállán sírtunk, de egy szót nem szóltunk. Ezután visszamentünk az udvarukba, leültünk egy padra és hosszan csókolózni kezdtünk, pár szót beszéltünk (emlékeztetőül neki ekkor már bő 1 hónapja volt barátja), majd elmondtam, hogy mennyire szeretem. Ő ugyanezt mondta, és láttam rajta, hogy komolyan is gondolja. Majd bementünk a házba, ahol még kétszer egymásnak estünk. (Csókolózásnál több csak azért nem lett, mert nem voltunk egyedül). Egészen estig maradtam, és mivel nem akartam elrontani az egészet, nem kérdeztem meg, ott aludjak-e (mint később kiderült, ő szerette volna), és hazamentem.

Később megbeszéltünk még 1 találkozót. Erre a tőlük 2 településsel arrébb lévő nyaralójukban került sor, ahol átbeszéltük az egész helyzetet. Én hajlandó voltam mindenre azért, hogy újra együtt legyünk. (Még azt is képes voltam lenyelni, hogy nem szólt az új kapcsolatáról annak ellenére, hogy kifejezettem megkértem rá.) Ölelkeztünk, csókolóztunk és volt, hogy egy percen keresztül csak néztünk egymás szemébe és igen, AZ is eszünkbe jutott. Megkért, mondja el erről az egész helyzetről a véleményem, de úgy, mintha kívülálló lennék.

Összefoglaltam neki: van A személy akivel alig 2 hónapja együtt vagy és te magad mondtad, hogy csak olyan szinten szereted, ahogy én szerettelek a kapcsolatunk elején, és még nem igazán ismered. A másik oldalon ott van B személy (azaz én), akivel 1,5 évig együtt voltál, tudod, hogy mindennél jobban szeret, és bármit megadna érted, ismered, rengeteg és csak jó emléked van vele, plusz az egyetemen szeptembertől minden nap találkozni fogtok, akárhogy is döntesz.

De emellett tudtam, meg kell szabni egy határidőt, mert máskülönben felőröl ez az egész helyzet.

Miközben hazavittem, megbeszéltük, meddig kell döntésre jutnia. A búcsúzáskor láttam rajta, hogy még velem akar maradna (én is szerettem volna), de már késő volt és őt is és engem is kerestek a szüleink. Ha jól emlékszem, 4-szer köszöntünk el egymástól, minden alkalommal csókkal. Teljesen olyan érzés volt, mint mikor még együtt voltunk. Úgy éreztem, még van esély arra, hogy rendbe hozzunk a dolgokat. Nagyon boldog voltam.

Újra napi szinten beszélgettünk sokszor hajnalokig, minden lehetséges módon átbeszéltük ezt az egész dolgot. Egyszer megkérdezte, mi változna, ha újra összejönnénk. Mondtam, sok minden. Nem követném el ugyanazon hibákat, még jobban odafigyelnék rá és a kapcsolatunkra, mert nagyon szeretem és mindenre hajlandó vagyok érte. Erre azt válaszolta ő is szeret, de most úgy, ahogy én szerettem őt a kapcsolatunk elején. (Ő sokkal nagyobb intenzitással szeretett, mint én őt, a végére pedig megfordult.) Emiatt attól fél, nem fogom bírni, megunom a várakozást és azt, hogy ilyen kevés szereteted ad és megint a különváláshoz jutunk el.

Erre azt mondtam neki:

Engem nem az bánt, hogy most nem annyira szeretsz, mint én téged, hanem az bánt, hogy azt a keveset is más kapja. Engem az bánt, hogy nem én vagyok az, aki túrázni megy veled a hétvégén. Engem az bánt, hogy nem lehettem ott veled, amikor 14 órákat dolgoztál, hogy vacsorával várjalak, amikor hazaérsz, hogy elvigyem a ruháidat kimosni, mert neked semmi erőd nem marad.

Erre nem tudott mit válaszolni.

Aztán szülei elutaztak nyaralni, az új barát pedig ez idő alatt végig vele volt. Aztán a következő 4 hétvégén együtt mentek túrázni. Én pedig itthon ülve szenvedtem csendben, amin nem igazán segített, hogy a Facebook az arcomba tolta a túrán készült közös fényképeiket. Aztán eljött a nap, amikor választ ad, kivel szeretne lenni. (Állítása szerint ő mondta, hogy túrázni fog, lehetséges, hogy elkerülte a figyelmem.) Egész nap semmi, már nem tudtam, mit csináljak magammal, és úgy alakult, barátaim elvittek magukkal egy fesztiválra. Egész este vártam, hogy ír, reménykedve abban, én leszek a befutó, ezért egész este nem ittam alkoholt, hogy ha kell, autóba ülök és elmegyek hozzá. De semmi, másnap szintén, 2 nappal később hívtam, nem vette fel, írtam SMS-t.

Egyszer csak, valamivel később válasz SMS:

túrázom, délután beszélünk.

Este beszéltünk telefonon, aminek az lett volna a vége, ha most azonnal kéne választ adni, akkor nem én. Magamban: nem csoda, hiszem egész végig a másik fiúval voltál, persze, hogy most ő a favorit. Végül abban maradtunk, hogy majd a „SORS” eldönti, mert úgyis találkozunk majd az egyetemen.

De kérdem én, ha tudta, hogy megy túrázni (márpedig tudta), és azt is, melyik napot beszéltük meg, akkor miért nem tudott írni egy SMS-z vagy Viberen annyit, hogy „figyelj túrázni fogok, majd vasárnap beszélünk.” Csak ennyit, és akkor nem kínlódok 2 napon keresztül, a telefont meg a gépet bámulva, mikor ír vagy hív.

Azóta nem nagyon beszéltünk, én most tényleg próbálom magamban lezárni ezt az egészet, de tudva azt, hogy még senkit nem szerettem ennyire, mint őt, nem hiszem, hogy menni fog addig, amíg újra nem találkozunk, és akkor ki tudja, mi lesz.

Nagyon szeretném, ha lenne egy barátnőm, aki mellé esténként lefekszem, akivel együtt ébredhetek, aki átkarol, mikor sétálunk és a fülembe súgja, mennyire szeret.

Közben itt van bennem az is, hogy még nem végeztem el az egyetemet, de lassan itt vagyok 30 éves, mire annyi idős leszek, szeretnék egy társat magam mellett tudni, akivel családot alapíthatok. Nevezhetjük ezt kapuzárási pániknak, de tegyük fel, hogy 31 éves vagyok amikor megszületik az első gyermekem, mire ő leérettségizik, addig minimum eltelik 19 év. Én addigra 50 éves leszek, nem beszélve az egyetemi éveket és, hogy segítsek neki elindulni a saját életútján. Aztán azon kapom magam, hogy 60 éves vagyok. Arról nem is beszélve, hogy örülhetek, ha még játszhatok az unokáimmal.

Lehet, hogy csak én vagyok túl borúlátó ezzel kapcsolatban és manapság ez már nem veszik olyan komolyan, de az idő akkor sem áll meg.

Mindent összegezve jelenleg nem számítok se jóra, se rosszra, jön, aminek jönnie kell, mert tapasztalatból tudom, ha ilyenkor erővel akarunk párt találni magunknak (és akarunk, mert egyedül vagyunk), akkor biztosan nem jön össze.

Meg kell állni, hogy keressünk és ránk fog találni.

Én is nagyon remélem, hogy így lesz.”