Nem mondtam le róla, de zaklatni sem akarom

„30-as éveiben járó, jó egzisztenciával rendelkező srác vagyok, sportolok, igényes vagyok magamra és folyamatosan fejlesztem magam, személyiségem” – ezeket írja magáról bevezetőként az alábbi levél beküldője. A nevét nem írja, de nem is baj, úgyis szeretünk mi álnevet adni mindenkinek, az övé legyen Apollinár.

Ő egy kolléganőjével jött össze szép lassan, és ahogy ez gyakran lenni szokott, egyre jobban kezdtek menni a dolgok, de aztán egyszer csak hátraarc, meglehetősen érthetetlen módon minden összeomlott. Apollinár egyelőre nem biztos benne, hogy ennek a kapcsolatnak tényleg vége lett és tényleg így, de ismerősei ezt mondják neki. Ön szerint? Mit tegyen Apollinár? Ha van ötlete, tanácsa vagy saját hasonló tapasztalata, kérjük, írja meg a Randiblog e-mailcímére!

„Munkahelyemen nemrég megismertem egy lányt. A sors úgy hozta, hogy többször kellett együtt dolgoznom vele. Mindig flörtölgettünk kicsit egymással, de mivel ő sokkal fiatalabb volt mint én, nem mertem lépni. Aztán végül ő tette meg az első lépést, melyet randi követett és összejöttünk.

Egyre közelebb kerültünk egymáshoz, éreztem, hogy picit gyorsabban haladok, mint ahogyan azt ő elképzelte, de mindig vissza-visszafogtam magam, hogy ne legyek túl tolakodó. Nagyon zárkózott lány volt, és eltelt egy kis idő, mire megnyílt nekem. Látszott, hogy nehéz neki, de végül szerelmet vallott és egyre komolyabb dolgokról kezdtünk el beszélgetni, bemutatott a családjának, a barátainak, úgy terveztük, együtt fogjuk leélni az életünket. Egyre gyakrabban már tőle kaptam olyan megjegyzéseket, hogy milyen jó lenne örökre együtt maradni, illetve miért nem találkoztunk előbb. Nagyon jó volt minden.

Ezt követően sok rossz dolog történt vele sajnos. Kirabolták, családi gondok, anyagi problémák, stb. Ritkán akart beszélni ezekről a gondokról, és próbáltam segíteni neki, ahol csak tudtam, de láttam és mondta is, hogy ilyen gyengének még sosem érezte magát, bezárkózott. Egyre kevesebbszer kezdett el keresni, de amikor együtt voltunk, mindig biztatott engem arról, hogy egy irányba tartunk, nagyon szeret. Terveztük a közös jövőt. Egyszer félve rákérdeztem, hogy a bajai miatt azért minden rendben velünk, mert hogy egyre kevesebbszer érzem, hogy odafigyelne rám. Nekem támadt, hogy nem érti, ezt miért mondom. Napokon belül el kellett utaznom egy hétre, furának éreztem, amikor említette, ő nem fog keresni, nehogy zavarjon engem.

A külföldön tartózkodás alatt látványosan kevesebbet keresett, és egyszer, mikor volt időm, rákérdeztem kettőnkre, mire kiakadt, és szép összeveszés lett belőle. Ezután lassan eltűnt és már egyáltalán nem keresett. Hazautaztam és úgy viselkedett velem, mintha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Próbáltam beszélni vele személyesen, de mindig az utolsó pillanatban lemondta, valami érthetetlen indokkal. Békén hagytam napokig, majd tettem egy újabb kísérletet, hogy beszélhessünk, ami megint az utolsó pillanatban nem jött össze.

A végén írtam neki egy hosszú üzenetet, amit próbáltam olyan kedvesre írni, hogy érezze, én még nem mondtam le róla, de mivel zaklatni sem akarom, megvárom, hogy lépjen most ő, ha vége lesz, akkor is, természetesen nem jött rá válasz.

Minden ismerősöm szerint ennek már rég vége van, csak hát ha szerelmes az ember, reménykedik.”