Döntésem következményeként a gyermekem nem beszél velem

„Többször olvastam a blogba írt élettörténeteket, legutóbb Viktória írását, ez megerősített abban, hogy megosszam az élettörténetem egy rövid szeletét.” Így kezdi levele bevezetőjét Hont, hozzátéve azt is, hogy „döntésemnek előnye is, hátránya is van.” Hogy pontosan milyen döntésről van szó, azt nem szeretnénk előre elárulni, de ha ön emlékszik Viktória történetére, akkor azért sejthet valamit – igaz, Hontnál teljesen más lett a dolog végkimenetele.

Reméljük, az alábbi sorokat olvasva önnek is megjön a kedve a meséléshez! Várjuk ugyanis az ön történetét is, kérjük, írjon meg mindent töviről hegyire a Randiblog e-mailcímére!

„Nem tartom magamat sem gazembernek, sem szentnek, sem hősnek. Ember vagyok, hibákkal, erényekkel. Nem hiszek a véletlenekben, ennek később lesz jelentősége. Tizenkilenc évesen ismertem meg leendő feleségemet, majd negyvenkét éves voltam, amikor elváltunk. S mi vezetett a házasság felbontásához? Ki adta az első pofont? Ki verte be az első szeget a házasságunk koporsójába? Ki ábrándult ki a másikból először? Ki kérelmezte a házasság felbontását? Nem lényeges kérdések, csak az eredmény látható.

Egy mindent hátrahagyó férj, egy magára maradt feleség. Egyikünk sem azért lépett frigyre a másikkal, hogy később külön útra lépjünk. Megtörtént, és ahogyan idáig eljutottunk, ezt osztom meg röviden veletek. Saját szemszögemből mutatom be az eseményeket, így a volt feleségem érzéseiről nem tudok teljes képet adni.

A hétköznapok kihívásai, a másikkal szemben támasztott elvárások felőrölték kapcsolatunkat. Keményen dolgoztam, fizikai teljesítőképességem határán teljesítettem, eközben párom otthon „vigyázott a tűz melegére”. Felépítettünk, majd berendeztünk egy családi házat, két kocsi az udvarban, a gyerek nő, lassan elhagyja a családi fészket. Húszévnyi házasság után azt éreztem, nem tudok úgy nézni a páromra, mint korábban.

Szeretetre vágytam, jeleztem is neki. Ő azt mondta, nem látta anyukájától, hogyan kell szeretni. Érthető volt, szülei sokat veszekedtek. Elfogadtam, de én továbbra is vágytam a női lélek adta érzésre, a női test illatára. Olyan nőre vágytam, aki felnéz rám, a férfira, s nem a gyerekeként kezel engem, vagy éppen a férfiakról lekezelően beszél.

Munkahelyet változtattam, taxisofőr lettem. (Soha nem gondoltam arra, hogy taxisként dolgozzak…) Egy éve dolgoztam már, amikor egy új utas személyében egy csinos, jó kedélyű hölgy csatlakozott a törzsutas-gárdához. S mint ez lenni szokott, szóba elegyedtünk. (Nem értem a dolgok rendjét, de ragadnak a nők a taxisofőrökre.) A felszínes beszélgetéseket hamar felváltotta a megismerés vágya.

Kiderült, háromgyerekes anyuka, aki egyedül dolgozik, miközben férje egész nap otthon ül. Mivel érzésekkel rendelkezünk, észrevettük, hogy egyre jobban kívánjuk egymást. Megtörtént. Nem egyszer, nem kétszer, ahányszor csak lehetett. Rövid időn belül beláttuk, nem lehet két lovon ülni egyszerre.

Nem tudtuk, mitévők legyünk. Közös boldogságunkat megszakítsuk, és abbahagyjunk mindent, vagy új életet kezdjünk? Kétszer meg is egyeztünk, nem keressük egymást, lezárjuk kapcsolatunkat. Bejelentette, nem bírja tovább. Azt az érzést, amit akkor éreztem! Mintha a föld nyílt volna meg alattam. Nem láttam továbbra életem értelmét.

Mikor ismét megpillantottam, kiugrottam az utasokkal teli autóból, és csillogó szemekkel néztem, néztük egymást. Gondolatok cikáztak a fejemben. Család vagy új élet, melyiket válasszam, öngyilkosságra is gondoltam… Ha volna két életem… De nincs, ezzel az eggyel kell jól sáfárkodnom.

Felkerestem egy pszichológust, elmondtam neki mindent. Két lehetőséget vázolt fel előttem. Az egyik változat szerint maradok a családommal, ahol boldogtalan vagyok, a másik lehetőség a váltás, és új életet kezdek. A döntés az enyém, viselem minden kockázatát. Átgondoltam, és fejest ugrottam az ismeretlenbe.

Szerelmem eközben elküldte férjét, aki egy hét szipogás után elment. (Tudni kell, többször kérte férjét a változásra, de az elbizakodottságtól nem látó családfő rá sem hederített.)

Rajtam volt a sor, bejelentettem távozásomat. Feleségem egyetlenegy szóval sem kérlelt a maradásra. Ez megerősített, erőt adott. Összepakoltam személyes dolgaimat, köztük kedvenc íróm könyvsorozatát, és elmentem. Hátrahagytam feleségemet, egy berendezett házat, egy autót, húsz év munkájának gyümölcsét. Igyekeztem a lehető legkisebb fájdalmat okozni, ezért úgy döntöttem, lemondok az anyagi javakról, nem akarok marakodni, rózsák háborújában részt venni.

Egy évvel később hivatalosan is elváltunk.

Döntésem következményeként a gyermekem nem beszél velem, megtagad. Új családomban lévő gyermekek elfogadtak, apjukként szeretnek. Ha kérdezik őket, tisztelettel beszélnek rólam.

Volt feleségem minden létező eszközzel megpróbált anyagilag tönkre tenni, ellehetetleníteni, nem sikerült, talpra álltam. Közös gyermekünk velem szembeni elutasító viselkedésére az idő ad később választ. Többször próbáltam velük ismét közös nevezőre jutni, de nem sikerült. Új párommal vidáman ébredek, jól érzem magamat.”