Le kell adjak néhány kilót, mert így nem kíván

„Elég régóta a rovat olvasója vagyok. Rendszeresen visszatérő téma a Nagy Ő keresésének nehézsége, a lehetőség elmulasztása vagy ki nem aknázása. Nagyon sokáig én is azok táborát erősítettem, akik hittek is meg nem is abban, hogy létezik szerelem első látásra, vagy örökkön-örökké szerelem érzés. Egyrészt nagyon akartam hinni benne, másfelől mindig elhessegettem a gondolatot, miszerint ilyen már nincs a mai világban” – Inez álnévvel tesszük ma közzé a fenti bevezetővel kezdődő olvasói levelet.

Inez két kapcsolatáról mesél ebben a levélben, a kettő közül a második még mindig tart, és az első volt az, amelyikben elhangzott az a mondat, amit a poszt címének választottunk. Két teljesen eltérő kapcsolatról van szó, de többet nem is árulunk el előre, hanem átadjuk a szót Ineznek, csak arra figyelmeztetjük előbb önt, hogy örülnénk, ha ön is mesélne valamit itt ebben a blogban – ha van története vagy gondolata, amit szívesen megosztana, kérjük, írjon a Randiblog e-mailcímére!

„29 éves nő vagyok, külsőt tekintve hosszú, szőkésbarna haj, csinos alak, továbbá diploma, másoddiploma folyamatban, megfelelő egzisztencia, biztos állás, saját budapesti lakás.

Tinédzserkoromtól kezdve úton-útfélen hangoztattam, hogy nekem sosem lesz gyerekem, mert nem nekem való. Különben is, én karriert szeretnék, és az nem összeegyeztethető azzal, hogy gyereket vállaljak. Az évek teltek, egyetemista lettem, volt rövidebb és hosszabb kapcsolatom is, de a gyermekvállalási kedvem továbbra sem jött meg. Ha anyukám kérdezte, mindig az volt a válaszom, hogy a tízéves tervemben szerepel.. .vagy ha viccesebb kedvemben voltam, akkor szimplán annyit válaszoltam „majd ezután”.

2014-ben megismerkedtem egy netes társkeresőn egy sráccal, randizgattunk, de kicsit sok volt nekem, ezért megszakítottam vele a kapcsolatot. Néhány hónapra rá újból felbukkant az életemben, és ekkor úgy alakultak a dolgok, hogy elkezdtünk együtt járni. Néhány hónap elteltével lakáskulcsot kaptam és azt tervezgettük, hogy mikor költözöm hozzá és kezdünk el együtt élni. Nagyon izgatott voltam, mert korábban – a lakótársakat leszámítva – nem éltem együtt senkivel.

Egy ideig jól működött az együttélés, aztán a vizsgaidőszak miatt „hazaköltöztem” – ugyanazon városban maradtam, csak otthon – a saját lakásomban – nyugisabban tudtam tanulni. A vizsgaidőszak után már nem szerette volna, ha folytatjuk az együttélést, mert kellett neki a tér, a szabadság, de szakítani sem akart. Annyira nem akart szakítani, hogy közösen mentünk nyaralni.

Nemsokkal a nyaralást követően viszont egy véletlen folytán kiderült, hogy ismerős lányokkal csetel, és olyan szituációkat teremtett beszélgetés során, ami egy kapcsolatba nem fér bele... aztán kiderült, hogy szextárskeresőre is regisztrált – elmondása szerint csak kíváncsiságból.

Mindezek mellett folyamatosan visszatérő téma volt a súlyom. Nem feleltem meg számára külsőben, mindig azzal presszúrázott, hogy le kell adjak néhány kilót, mert így nem kíván. Vagy megzsarolt, hogy ha nem fogyok le, akkor ő sem tesz valamit... Hónapokon keresztül ment ez így, és egyre kevésbé éreztem magam jól. Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok csinos, bármit teszek, az nem fog neki megfelelni.

Ez az érzés viszont kb. fél év elteltével átfordult abba, hogy elegem van az egészből és zárjuk le. Tulajdonképpen sikerült a lezárás, ami elég fájó volt, de nagyon megkönnyebbültem. Egyik hétvégén nem utaztam vele haza a szüleihez, ezért telefonon közölte, hogy akkor szakít velem. Rá egy hétre viszont menjek még el vele a színházba, mert két jegye van, és nekünk vette.

A szakítást követően eléggé mélyen voltam. Mindenféle társkeresőre regisztráltam, bár igazából senkivel nem akartam ismerkedni. Úgy éreztem, hogy most elég volt mindenkiből és jó időre egyáltalán nem akarok kapcsolatot az életemben.

Egy közösségi oldalon, mivel új voltam, nagyom sokan rám írtak. Közöttük egy srác is, de fel sem tűnt semmi érdekes az adatlapjáról. Nem is válaszoltam neki.. néhány nap múlva írt egy újabb üzenetet, azzal kapcsolatban, hogy miért nem méltattam válaszra. Ekkora már írtam neki.. és így kezdődött a mi közös történetünk.

Az első randink tulajdonképpen katasztrofális volt. Ő késett, én a munkám miatt hullafáradt és nyúzott voltam. Jót beszélgettünk de semmi különös nem történt. A második randi viszont mindent megváltoztatott. Megtörtént az a szikra, amiről mindenki szokott beszélni. Annyit találkozunk, amennyit csak tudtunk, és rengeteg közös programot terveztünk együtt.

8 hónapnyi együttjárást követően pont a hófordulónk napján tudtam meg, hogy várandós vagyok. Teljesen lesújtott a hír, mert nem így terveztük, és nagyon korainak éreztem. Amikor megosztottam vele a hírt, hatalmas mosoly jelent meg az arcán, ami azóta is ott van. Néhány hónapra rá megtörtént a lánykérés, és nyár közepén az esküvőnk is. Télen pedig megszületett a kisfiunk, aki az életünk értelme.

A kapcsolatunk csak szorosabbá vált a gyermek születése óta, és soha nem éreztem ilyen boldogságot és szerelmet. A férjem a mai napig rajongásig szeretem, és nem telik el nap, hogy ezt ne adnám a tudtára.  Én, aki azt hangoztatta, hogy nem akar anyuka lenni, most a világ legbüszkébb édesanyja, és már el sem tudnám képzelni az életem a kisfiam nélkül. Ez egy olyan érzés, amit sosem fogok megunni.

A történetem azért írtam meg, mert sokan vannak, akik bizonytalannak látják az életük, a jelenlegi helyzetük. Én is így voltam, de a sors közbeszólt és amikor a legkevésbé éreztem magam felkészültnek egy kapcsolatra, akkor találtam VELE. Számomra ő a Nagy Ő. Nagyon sokáig el sem tudtam képzelni, hogy megadatik számomra ez az élet és ez a boldogság.

Nem szabad feladni a reményt, sosem tudhatod, hogy nem-e az lesz a Nagy Ő, akivel legközelebb találkozol.”