Még ha SMS-ben szakít, egy dolgot akkor is ajánljon fel

Egy szakítás során minimum egy ember biztosan sérül érzelmileg, de ha a lehető legkorrektebb módon válunk el a másiktól, megkímélhetjük a fájdalmas emlékektől. Dósa Eszter párkapcsolati coachot kérdeztük, hogyan lehet okosan búcsút venni valakitől, aki korábban a legfontosabb volt, de az érzés megszűnt, vagy csak közbejött valami megoldhatatlan. 

Melyik az a pont, amikor véget kell vetni egy kapcsolatnak?

Amikor az emberben kétséget kizáróan megérik ez az elhatározás. Amikor már nem tudjuk elképzelni magunkat együtt, nincs közös jövőkép, mert már nem épít minket, hanem rombol. Amikor már mindent megtettünk a megjavítás érdekében (párunkkal való kommunikáció és saját hibáink, felelősségünk (f)elismerése), amikor már egyszerűen felváltotta a szerelmet a közöny – ami valójában a szeretet ellentéte (és nem a gyűlölet vagy a harag, ahogyan azt hisszük), és már nem lehet feléleszteni a lángot.

A langyos fos általában kényelmesebb, mint a konfrontáció: sokan évekig, akár évtizedekig kínlódnak, mert sem megjavítani nem próbálják, sem szakítani nem mernek – az emberi természet ilyen, biztonságra és kényelemre vagyunk berendezkedve, a többségünk általában csak akkor lép, amikor már totálisan borzalmas minden. De lépni kell: vagy a javítás felé, vagy ha annyira kihűlt, hogy közömbösek vagyunk a másik iránt, illetve elviselhetetlen a helyzet, akkor a szakítás felé.

Az is fontos, hogy mikor NE szakítsunk.

Semmiképpen se szakítsunk haragból (mert megbánhatjuk), észhez térítős taktikából (mert a visszájára sülhet el), bizonytalanságból (ilyenkor vennünk kell a bátorságot és bevallani ezt a másik embernek, megbeszélni, és pár közös élménnyel kideríteni, hogy közelebb hoznak-e minket egymáshoz vagy nem) és akkor sem, ha még érzéseink vannak egymás iránt (mert ha vannak, akkor bármi mást meg lehet beszélni és akkor megoldásra is juthatunk). Ha a fentiek ellenére mégis szakítunk és megbánjuk ezt a döntésünket, akkor természetesen ezt is vállaljuk fel a másik előtt.

Van-e megfelelő pillanat a szakításra?

Vannak olyan élethelyzetek, amire azért egy jóérzésű ember tapintattal van: amikor a másik fél egy számára lelkileg megterhelő helyzetben van. De megfelelő pillanat nincs. Amint végleg elhatároztuk, nincs jogunk elvenni a másik ember idejét és ezzel együtt a lehetőséget, hogy minél előbb kiheverje a szakítást és megtalálhassa azt, akivel boldog lehet.

Mi a szakítás legjobb és módja és van-e megfelelő hely hozzá?

Szakítani bátor dolog. Azért, mert roppant kellemetlen, hiszen fájdalmat kell okoznunk egy másik embernek, aki közel áll hozzánk, de mégis legjobb az egyenes, őszinte beszéd. Együttéléskor természetesen a közös otthon a legjobb helyszín erre, de ha még nem tart ott a kapcsolat, hogy a felek együtt éljenek, akkor egyik fél lakása sem ideális: idegen terepen lelkileg sokkal támadóbban hat, a másik jobban kiszolgáltatva érzi magát. Nála egyszerűen csak enyhén kegyetlen dolog, hiszen elmondjuk a magunkét aztán bezárjuk az ajtót magunk mögött - miénk a kontroll, ő meg magára marad, esetleg tele kérdésekkel. Ilyenkor jobb egy semleges helyszínt választani, olyat, ahol diszkréten tudunk beszélni.

Az egyik „legjobb” szakításom egy pár hónapos randizásból alakult ki, amikor velem szakítottak. A srác megírta üzenetben hogy nem azt érzi, amit kellene, nem szeretné, ha komolyabbra fordulna a dolog, érdeklik más nők is stb. és aznap este felajánlotta, hogy találkozzunk, beszéljük meg „hogy ne maradjon bennem kérdés”. Három órát ült velem egy kávézóban. Persze akkor haragudtam, szomorú voltam és sértette a hiúságomat is a dolog, de valójában végtelenül korrekt és egyenes dolog volt, számomra példaértékű. El kellett telnie jó pár hónapnak, de azóta is nagyon jó barátok vagyunk, és ez a korrektségének köszönhető.  

Mi a legrosszabb, amit szakításkor tehetünk?

Egy szakításra nem lehet óvatosan felkészíteni valakit, illetve azzal sokkal több kárt okozunk. Kárt okozunk az eltávolodással, a furcsa viselkedéssel, amit a másik nem ért, és elkezd kapálózni. Minél jobban távolodunk, ő annál jobban közeledik, hiszen nem érti, mi van. A legnagyobb kárt azzal okozzuk, ha szó nélkül eltűnünk a képből vagy azzal, ha provokatív/távolodó viselkedéssel a másik felet kényszerítjük rá, hogy „mondja ki”, csak mert mi gyávák vagyunk hozzá. Mindkettő feldolgozása hónapokig tartó folyamat, tele bizonytalansággal, ami miatt sokkal mélyebb sérüléseket okozunk ilyenkor, mint azzal, ha nyíltan az arcába mondanánk.

SMS-ben maximum távkapcsolatban illik szakítani, hiszen nem érdemes hónapokig áltatni a másikat, ha mi már lépnénk. De az SMS is azt tartalmazza csak, hogy mik a szándékaink, és kérdezzük meg az illetőt, hogy mikor beszélhetünk vele telefonon vagy esetleg Skype-on – ami persze nem helyettesíti a személyes búcsút, amit illik később pótolni. Telefonon maximum 1-2 randi után, de az én véleményem az, hogy ha már intim közelségbe kerültünk a másik emberrel, akár egy csók erejéig is, és nem kívánjuk folytatni, mindenképpen ajánljuk fel a személyes találkozást is, és bízzuk rá, hogy kíván-e vele élni. Természetesen kettesben kell az ilyesmit megbeszélni, és igenis meg kell tisztelni a másik embert azzal, hogy rászánjuk az időnket. Ahogyan az udvarlásnak, ismerkedésnek is megvan a rituáléja, ugyanúgy a búcsúnak is meg kellene, hogy legyen. Ne csak ismerkedéskor legyünk bátrak.

Sokan ilyenkor barátságot ajánlanak fel.

Arra készüljünk fel, hogy nem leszünk haverok - pláne, ha az egyik felet túl sok sérelem, fájdalom érte. Ha tisztességesen sikerült lezárni és megbeszélni, bizonyos idő eltelte után (amikor már kihevertük és közömbös a másik, nyitottak vagyunk új kapcsolatra vagy akár már van is egy) elképzelhető, hogy valódi barátság is kialakul. De ahhoz idő kell.

Nem szeretnék szakításra buzdítani senkit: ha érzelem van, akkor beszélgetni kell, ráadásul jól kell beszélgetni, egyenesen, tisztán, higgadtan és őszintén. De ha a szeretetből visszafordíthatatlanul közöny lett, akkor bocsássuk el tisztességesen a másik embert.