A kisebb fiamat erőszakolta az apja

„Nagyon érdekesnek találtam Berta történetét, és valamiért úgy érzetem, hogy reflektálnom kell rá, hiszen ő is „magányos magyar” vagy elszigetelt a világ nagy tengerén. Ez a kálvária akár az én kálváriám is lehetett volna” – így kezdődik Tünde levele, ami egy megrázó és elgondolkodtató történetet tartalmaz. Tünde az Európa blogban olvasható írásra reagál, de úgy éreztük, beszámolójának itt a helye a Randiblogban.

Egyrészt azért, mert Tünde levelének az első fele a házasságáról, a válásáról és a válás utáni életről szól, másrészt azért, mert az ő tragédiájához Európa túl kicsi, a tengeren túlra kellett menekülnie a férje elől. Mint mindenki, természetesen Tünde is álnéven szerepel ebben a blogban, és története minden olyan részletét megváltoztattuk, amiből esetleg fel lehetne ismerni a szereplőket.

Nem lesz könnyű olvasmány az alábbi történet, de kérjük, ha ön is ment át már valami hasonlón, vagy ha bármi hozzáfűznivalója van, írjon nekünk ön is! A Randiblog e-mailcímén várjuk az üzenetét.

„Pár évvel ezelőtt mi a családommal érkeztünk Ausztráliába. Szöktünk a volt férjem elől, intelligens, művelt, egyetemi tanár és mérnök létemre. Erős okunk volt, a kisebb fiamat erőszakolta az apja, a nagyobb pedig néha „felajánlkozott” a kisöccse helyett. Engem „csak” bántalmazott. Magam is, főiskolai docensként, erős kapcsolati rendszerrel bírtam.

Elhihetik, hogy hivatalos úton mindent megtettem, ami megtehető, miután kiderült, mi történt. Azonnal elköltöztem, aztán várost váltottam, bujtattam a fiúkat. Ekkor a gyerekeim 4 és 6 évesek voltak. Feljelentést tettem a rendőrségen, kinevettek, hogy minden második elválni szándékozó anya ezzel próbálkozik, ügyvédek azt válaszolták, hogy maga ne váljon, ez biztos tévedés, vagy nem kívánok a bulvársajtóba kerülni stb.

A probléma abban volt, hogy a kisebb gyermekemből sem orvosok, sem pszichológusok, sem senki egy árva szót sem tudott kiszedni. Egyszerűen az én gyönyörű, 4 éves kisfiam elnémult. Rajzolni csak feketére színezett lapokat volt hajlandó. Én magam 180 napot töltöttem táppénzen vele otthon, plusz 30 a rendelkezésemre állt, a nagyobb, akkor 6 éves nagyfiam után, pszichiátereket, programokat látogatva. Gyermekvédelemnél dolgozó, gyermekkori barátnőmtől kezdve a gyermekorvos barátaimon át mindenki segíteni próbált, de nem ment. Nem volt elég bizonyíték, mert a gyerek néma, nem hajlandó beszélni róla.

Az ítéletnél a bíróság nekem ítélte a gyermekeket, de a volt férjemnek joga lett a fiúkkal tölteni ünnepnapokat, hétvégéket stb. Én nem bírtam végigasszisztálni, hogy minden egyes alkalommal a könyörgő-síró fiaimat maga után vonszolta az apjuk. Trükközni próbáltunk, nem engedni, hogy ott aludjanak, mert programjuk van. Hivatkoztunk arra, hogy most betegek, most elutaztak stb…

Egy júliusban, miután már többször betelt a pohár, végre megérett az alkalom. Kénytelen voltam engedni, hogy szünidőben az apjukkal töltsenek nyaralásokat, ha ment az épp aktuális barátnője is, akkor könnyebb volt a helyzet. A gyerekek jobban bíztak abban, hogy az apjuk a nővel lesz lekötve, bár akkor is kaptam utólag információkat a gyerekektől, hogy próbálkozott egyikkel, másikkal aludni, de a barátnő nem örült a helyzetnek és ő akart vele aludni.

A telefonokat kikapcsolta, és nem voltak egyszerűen elérhetők. Rettegtem, hogy mi lesz, ha szükségük van rám, és nem tudok segíteni, ha hívnak. Készen álltam akármilyen külföldi rendőrséget értesíteni. Ugyan a gyerekek nekem lettek ítélve, de külföldre távozáskor mindig kiharcolt tőlem egy engedélyt, hogy elviheti őket nyaralni. Én soha nem kértem ilyet tőle, de akkor szeptemberben én is kértem tőle ilyen külföldön nyaralásra szóló aláírást. Lehet, hogy túl sokáig vártam. Két évig a válás után. Addig fenyegetett, hogy tönkretesz, elveszítettem megrendeléseket, kirúgatott az állásomból stb.

És ezzel a történettel most segíteni szeretnék más édesanyáknak. Egy ügyvéd barátom szervezte meg a dolgot. Elfelejtik a válóperen tudatni, hogy az a személy, akinél van a gyermekek állandó felügyeleti joga, egy évre külföldre viheti a gyermeket, jogilag rendezetten, ezt megteheti, jogában áll. Az apjának nyaralást mondtunk és itt maradtunk. Igen, trükköztünk.

Ausztráliában élek – ő tudja, hogy itt élünk, de a gyermekvédelem itt nagyon erős. Itt a kisfiaim megnyíltak, elmesélték, mi történt velük, írásos pszichiáteri bizonyítékom van. Persze éveken át pszichiáterhez jártunk mind, de lassan-lassan, napról-napra megváltozott a kisfiaim élete. Nagy harc és munka volt. Én még mindig szorongok és nekik is vannak rémálmaik. Menekültvédelmet kértünk és kaptunk.

Több év telt el már, több hosszú, nehéz év, hogy a gyermekeim újra épek legyenek, és az apjuk nem teheti ide be a lábát, mert ha kell, még a személyazonosságot is meg lehet változtatni. Mi már az állampolgárságra várunk, és ha ez megtörténik, soha többé nem kényszeríthetik őket a kapcsolattartásra az apjukkal, még a magyar hatóságok sem. Hágai pert csak 1 éven belül indíthatott volna a volt férjem, de ügyvédem tanácsára adtam egy e-mailcímet, mint kontaktot a gyerekekhez, és amit ugye a gyereknek nem szükséges elolvasni. Persze szaladt fűhöz-fához, nemzetközi ügyvédhez, de hiába. Szóval ha találnak a bántalmazott nők egy olyan országot, ahol erős a gyermekvédelem, és fel merik adni a teljes életet, karriert, akkor van megoldás. Így indult.

Senkit nem ismertünk. Egy menekültszálláson éltünk, nyelvet nem beszéltünk, de egy csapdába besétáltunk. Jelentkeztek önként magyarok segíteni… Fel voltak háborodva, hogy nem volt pénzünk, amikor az egyébként teljesen ingyenes asszisztenciához ezrekért akartak hozzájuttatni minket. Kerestünk egy magyar nevű, hivatásos letelepedési tanácsadót, így gyorsan kiderült, hogy csapdában vagyunk. Feljelentést tettünk és villámtempóban elkezdtük tanulni a nyelvet.

Negyvenen túl két gyerekkel érkeztem, két év után felsőfokú angol nyelvvizsgám lett, TOEFL nyelvvizsgát és tolmácsvizsgát tettem. Így a hivatalos eljárásokhoz már én megyek, ha hívnak. Persze az érkezésünk utáni hétvégén elmentünk magyar templomba, kapcsolatokat keresni, mondanom sem kell, hogy az első dolga a katolikus papnak az volt, hogy úgy kidobott minket, hogy a lábunk nem érte a földet. Azt mondta, hogy nincs ma Magyarországon olyan indok, ami miatt menekülni kellene az országból. Nem is hallotta a történetünket. Nem is látta az összes hivatalos papírt, ügyintézést, amin keresztülmentünk. Igaz, akkor még beszélni sem bírtunk volna róla.

A mi esetünkben Európa szóba sem jöhetett, pontosan azért, mert ott nem kaphattunk volna ilyen védelmet. Így indult a kapcsolat a magyarokkal. Hálás vagyok Ausztráliának, mert itt a szociális asszisztencia nagyon erős. A munkám a nyelvtanulás lett, ezért annyi pénzt kaptam, amiből lakást béreltünk, rezsit fizettünk, buszbérletet vettünk és élelmet is kaptunk. Az otthoni fizetésem kétszeresét kaptuk „segély” címszóval. Persze ez itt nem sok, és dolgozni se lehet, amíg nincs az ügyed elbírálva, de itt tényleg nem hagynak az út szélén senkit. Később a magyar közösség magától keresett meg, hogy segítsek népnemzeti nagyrendezvényeken… amihez meg én nem tudom adni a nevem.

Igyekeztem olyan dolgokat tenni, amivel újra jó vágányra terelhetem az életünket. Ausztrália nem fogadja el az európai végzettségeket, diplomákat, a jogosítványt is újra le kell tenni. Lassan talpra álltam, munkám lett, hosszú évek után, tudom, ez nem téma, de olyan fizetésért dolgozom, ami otthon még a milliókat kereső politikusoknak is csak álom. A gyerekeim éltanulók, többszörösen kitüntetettek.

Magyarokkal még véletlenül sem tartjuk a kapcsolatot, mert egy kivételével haszonlesők, dolgozni nem akarók, tanulni sem akarók, politikailag rádhúzzák, hogy nem is vagy magyar, pedig nem is érdekel a politika. Állandóan keresnek otthonról, hogy szerezzünk nekik munkát, szívesen segítek, de hogy őszinte legyek, magyaroktól soha nem kaptam segítséget, egy kivétellel. Én a gyermekeim és a saját életemet mentettem onnan, és még mindig nem vállalom nyilvánosan a történetet a volt férjem miatt. Majd egyszer… ha már nem leszek végre magyar állampolgár.

”