horoszkóp
shutterstock 341597831

Már majdnem összeért a szánk, amikor anyukája benyitott

2017.04.30. 19:28

Olvastam Lida levelét és mivel akkoriban én is hasonló cipőben jártam, gondoltam, leírom neki, mi történt velem” – Katalintól kaptuk az alábbi beszámolót, amivel ugyan közvetlenül Lidát szólítja meg, de a történet azért mindenki másnak is érdekes lehet, szóval Katalin engedélyével megjelentetjük az egész sztorit a Randiblogban.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Lidáról annyit kell tudni, hogy 18 éves, soha nem volt barátja, és azt írta meg nekünk, hogy úgy érzi, ideje lenne már elveszteni a szüzességét. Rengeteg válasz érkezett és érkezik a mai napig erre a levélre, és most Katalin is legelső kapcsolatáról írt nekünk, levonva tapasztalataiból a tanulságot.

Ön mit tanult élete első szerelméből, abból, ahogyan elvesztette a szüzességét? A leveleket továbbra is várjuk, hiszen bizonyára az ön tapasztalatai sok szempontból merőben mást mutatnak, mint amit Katalin leírt. Kérjük, küldje be saját történetét és gondolatait a Randiblog e-mailcímére!

Kedves Lida!

Pár évvel ezelőtt (vagyis már majdnem 8) én is hasonló cipőben jártam, elmesélem hátha segít. Szóval ott voltam 18 évesen, még sosem csókolóztam vagy voltam igazi randin egy fiúval, semmi tapasztalatom nem volt párkapcsolati szinten. Tovább nehezítette a dolgot, hogy a 3 legközelebbi barátom már régóta kapcsolatban volt (kb. 3-4 éve). Nem szeretném, ha félreértenél: nagyon örültem nekik, csak rossz volt mindig 7. keréknek lenni egy-egy közös hétvégi programnál. Természetesen többször ajánlgattak ismerősöket, akik elvileg „illettek” volna hozzám, de én sosem éltem ezekkel a lehetőségekkel.

Az első „komolyabb” fiús élményem egyik osztálytársamhoz kapcsolódik. A 11. év végén ez a srác némi érdeklődést mutatott irányomban, mellém ült, amikor volt máshol is szabad hely az ebédnél, vitte a táskámat a busztól az iskoláig, a későbbi busszal járt, hogy együtt menjünk be az iskolába stb. Ezen a ponton már annyira meglepett, hogy egy fiú érdeklődik irántam, hogy rögtön láttam magam előtt az esküvői meghívókat és a gyerekeinket. Azonban a valóság nem sietett úgy, mint a fantáziám. A barátság határainak átlépése ugyanis egészen sokáig, kb 4. hónapig tartott (beszélgetés és sétálás ment 4 hónapon keresztül).

Lány lévén dacosan mondtam magamnak, én nem fogok többet tenni, majd ha ő akar valamit, akkor lesz valami, ő a fiú. Teltek a hónapok és egyre türelmetlenebb voltam (4. hónap végénél jártunk), amikor indulatból megkérdeztem, hogy ő most mit is akar pontosan, mert nem teljesen értem (neki már volt elmondása szerint 2 komolyabb kapcsolata). A kérdésemre azt válaszolta, hogy kedvel és örülne, ha járnánk. Repkedtem a boldogságtól, végre volt valakim nekem is.

Azonban visszagondolva nem is volt igazi járás, kicsit szégyellem is, de mintha csak én erőltettem volna rá magamat, ő pedig nem akart megbántani és nemet mondani. A „járásunk” 3 hónapja alatt, habár bemutatott a szüleinek, a nagymamájának, az összes barátjának, és mindenki azt hitte, hogy milyen tökéletesen megvagyunk, nagyon boldogtalan voltam (talán még jobban, mint előtte). A sok hollywoodi film alapján egy kapcsolatot teljesen máshogy képzeltem el, szenvedélyre, boldogságra, rengeteg lopott csókra és közös édes pillanatra számítottam. Hát a valóságban nem ez volt. Amíg „jártunk”, végig csak fogtuk egymás kezét, se több, se kevesebb.

Egyszer náluk voltam, amikor gondoltam, majd én lépek csók téren, ha kicsit romantikusabb lesz a hangulat. Enyhén sötét volt a szobában, éppen zenét hallgattunk, beszélgettünk, akkor gondoltam, na, ennél jobb alkalom nem lehet. Felidéztem minden filmes emlékemet és közelebb hajoltam hozzá, már majdnem összeért a szánk, amikor anyukája benyitott. Ő pedig kirohant (szinte szó szerint) vacsorázni... Eléggé elszomorított az a pár perc.

Aznap sokat gondolkodtam hazafele menet és rájöttem, ez így nekem nem jó. Olyan fiúval szeretnék lenni, aki eleped értem, akiben ég a tűz, a vágy, hogy a közelemben legyen, hogy megcsókoljon. Ha egy kapcsolat elején sincs meg a tűz, akkor az már rég rossz. És ez volt az a pont, ahol nem hallgattam a megérzéseimre, hanem a barátaimra (bár imádom őket, de ők mondták, hogy mi összeillünk, meg lesz ez még jobb stb.) Saját tapasztalat híján természetesen hallgattam rájuk, nem szakítottam. Nem telt el két nap, és ő szakított velem, mondván, másvalakibe szerelmes.

Később gondolkodtam rajta, és feltűnt, hogyha az elején nem a közös jövőnk tervezésével lettem volna elfoglalva, talán feltűnt volna, hogy 2 lánnyal is hasonlóan bánt, mint velem. Később mindkettőjükkel járt, de velük csókolózott is (láttam).

Amit szeretnék mondani, nagyon sablonos, de saját káron tanultam meg, remélem, neked nem kell:

  • jó dolog a fantázia, de nem szabad hagyni, hogy elterelje a figyelmed a valóságról, ha akkor ott van veled egy fiú, koncentrálj rá. Belegondolva, ha akkor összeszedtem volna magam és nem a gyerekeink nevére koncentrálok, amikor meglátom, talán feltűnt volna, hogy ha annyira nem is érdeklem, hogy megcsókoljon az első hónap után, akkor baj van...
  • hallgass a megérzéseidre. A barátok jót akarnak, de a megérzéseid a legjobbak.
  • gondold át, mit is szeretnél igazán egy fiútól, egy kapcsolattól. 18 évesen, tudom, mindig azt sóhajtoztam magamban „bárcsak lenne valakim”, semmi konkrétum, csak annyit akartam, hogy legyen valakim, így kaptam is egy valakit (nem sértésnek szánom, nagyon kedves srác volt, de mi egymás életében csak valakik voltunk).

A tanulságot levonva mentem tovább egy vidéki egyetemre. Teltek a hónapok az iskolában minden srác csak szexelni akart, nem igazán illetek bele az elképzelésembe, nem ilyen fiút akartam (itt már volt fejben egy elképzelésem, milyen fiút szeretnék). Egyik nap eszembe jutott egy régi ismerős, akivel még gimiben beszélgettem chaten. Aznap többször gondoltam rá, hogy írhatnék is neki, kíváncsi voltam, mi lett vele. Este megkerestem az e-mail címét és írtam neki. Kb. két hét után válaszolt (addigra már szinte le is mondtam róla, hogy fog), elkezdtünk beszélgetni, találkozni és végül járni.

shutterstock 135195617

Azóta is együtt vagyunk, már több mint 6 éve. Szerintem most megtaláltam azt, akire vágytam és akivel boldog vagyok. Nemsokára esküvő és utána már a babával sem akarunk sokat várni. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan te is megtalálod azt, akit keresel.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!