Egy nyamvadt fagyira nem hívott meg, nem ez a célja

Szép sorban jönnek továbbra is az olvasói sztorik olyan randevúkról, ahol a másik fél valami egészen fura kérdéssel állt elő derült égből jövő villámcsapáshoz hasonlóan.

A legutóbbi ilyen posztban egy férfiolvasónk írt egy lányról, most fordított a helyzet, mert férfiakról olvashatunk, ráadásul rögtön kettőről, mert két rövidebb, de egymástól független levelet kombináltunk össze egy poszttá, mivel mindkettő ugyanarra a történetre válaszol.

Ha önnek is van hasonló sztorija, vagy ha valami más jut eszébe az első randin kínosat kérdezőkről, kérjük, írjon ön is! A Randiblog e-mailcímére bármikor írhat, természetesen az ön beszámolóját is álnévvel fogjuk megjelentetni.

Fiametta

„Egyszer randiztam egy fiúval (szó szerint egyszer, soha többé nem kerestem), aki végigsétáltatta velem a várost, a két és fél óra alatt egy nyamvadt fagyira nem hívott meg, azt mondta, nem ez a célja. Pffff... Mikor már baromira fáradt voltam a gyaloglástól és már mentem is volna haza, ő még kitalálta, hogy üljünk le a Múzeumkertbe. És ekkor feltette nekem a sorsdöntő kérdést:

Mit fogok csinálni, ha eljön a Végítélet napja és mindannyian ott állunk majd az Úr színe előtt?

Elindultam az Astoria felé...”

Romina

„Nekem egy olyan sztorim van, amitől óva intenek mindenkit, aki először használ társkereső appot. Mentségemre legyen mondva, hogy én is először használtam kábé, és ez évekkel ezelőtt volt, de akkor se kellett volna belemennem. Már az kicsit fura volt, hogy én Pesten laktam akkor, ő meg viszonylag távol vidéken, de azt mondta, nem baj, beül az autóba és feljön. Szuper, a Hősök terén vártam, megérkezett, és azt kérdezte, hogy

Nem baj-e, ha nem száll ki az autóból.

Hát mondtam, hogy nem, és beszálltam, ami nem túl jó döntés ilyen helyzetben, mondom ezt annak ellenére, hogy nekem a hajam szála nem görbült.

Viszont mint kiderült, ő úgy képzelte el, hogy nem hogy az üdvözlésemhez nem száll ki, hanem az egész randi alatt egyáltalán. Ez végig nem is derült ki, hogy volt-e valami különleges oka, hogy miért nem száll ki a kocsiból, lehet, hogy sántított és szégyellte? Ez csak most utólag jut eszembe, hogy írom ezt.

Mindenesetre viszonylag hamar eljutottunk odáig a beszélgetésben, hogy én nem szeretnék ott vele az autóban egy parkolóban rögtön hemperegni egyet, és hála Istennek én se jöttem be neki. De azért még mentünk két-három kört össze-vissza a belvárosban, beszélgettünk végig kínos csendek nélkül, aztán egyszer csak úgy döntöttünk, hogy na ennyi elég volt. Hazavitt és ha úgy vesszük, örülhetek, hogy ennyivel megúsztam.”