Nézzem, ahogy webkamerán kielégíti magát

„Szeretném én is megosztani veletek a tapasztalataimat randiügyben. 40 éves vagyok, nyelvtanár, elvált, van egy gyerekem” – ezzel a rövid bemutatkozással kezdődik az alább teljes egészében olvasható levél. A beküldő a nevét nem írja, de jól teszi, mert ha meg is írná, akkor is álnevet adnánk neki, ezúttal a Manuella keresztnevet pécéztük ki.

Szóval Manuella társkeresési tapasztalatait osztja meg velünk, kezdve az internetes viszontagságokkal és folytatva az igazi, valós életben leszervezett randikkal. Amint kiderül: egyik se egyszerű! Önnek is vannak a Manuella által írtakhoz hasonló tapasztalatai? Vagy éppen az ellenkező véleményen van? Mesélne szívesen? Írjon most azonnal vagy bármikor a Randiblog e-mailcímére!

„Mikor feliratkoztam társkeresőre, akkor már egy éve külön voltam a férjemtől, bár hivatalosan még nem váltunk el. Az első weblap, ahol regisztráltam magam, eléggé kiakasztott, rengeteg perverz volt rajta, pénzt ajánlottak, vagy nézzem, ahogy webkamerán kielégíti magát a 21(!) éves srác.

Aztán kerestem fizetős oldalt, mert rájöttem, hogy akik tényleg akarnak valakit maguk mellé, azok pénzt is áldoznak a dologra. Kaptam egy csomó levelet, nyilván az újakra mindig felfigyelnek. Sok férfi nagyon nagyon furcsa szerintem. Csak virtuálisan akarnak valakit, igazából fogalmam sincs, mit akarnak, de szerintem ők sem. Volt egy kommandós, Viberen állandóan írogatott, mondtam neki, hogy találkozzunk, mert én utálok csetelni, és nézzük meg egymást. Erre küldött a hasizmáról egy képet... Szintén ez a srác volt az, de nem az egyetlen, hogy még nem is találkoztam az illetővel, és azt írta, hiányzom. Mi vaaaaan? Mi hiányzik neki, mikor még nem is ismer?! Katasztrófa! Persze ezek éretlen személyiségek, de hát 40 éves kor körül ez iszonyú furcsa.

Sok adatlap is érdekes számomra. Van egy kilométeres bemutatkozás, romantikus versek zenével... Pár mondat elég szerintem néhány fényképpel, akit érdekelsz, az biztosan ír majd levelet. Úgyis a kép alapján kattintasz valakire, nem?

Hát igen, a kép dolog. Feltesz egy fotót magáról, amin nem is látszik jól vagy egy tényleg jól elkapott felvétel, de igazából nem hasonlít önmagára. Nem értem, mit vár. Nyilván én a képen lévő személyt szeretném megismerni, erre jön szembe és nem ismertem meg. Ja, mert a felvétel 10 évvel ezelőtti volt. Úgyhogy már csak olyanokkal voltam hajlandó találkozni, akiről több kép volt fent és látszott, hogy nem szégyelli a külsejét.

Jó pár férfival azért sikerült személyesen találkozni. Nekem sokszor olyan mesterségesnek tűnt az a helyzet, hogy életemben nem láttam az illetőt, és beszélgessek vele. Van, akivel sikerült, van, akivel nem. Az a baj, hogy ha nem érzem a kémiát kettőnk között, ami körülbelül egy perc alatt kiderül, az egész szitu kínos, mert azt nem mondhatom, hogy bocsi, de nem tetszel, viszlát. Így sokszor kellett ott ülni és beszélgetni.

Persze volt olyan is, aki bejött. A probléma ismét az őszinteséggel volt. Én úgy vagyok vele, hogy nem ámítok másokat, és valahogy ezt is várnám vissza. Szemtől szemben persze nagyon nehéz megmondani, de akár telefonon, akár üzenetben is teljesen jó, ha felvállalja, hogy nem én vagyok álmai nője. Nincs ezzel semmi gond, csak ne fussuk a felesleges köröket.

Én mindig megírtam vagy megmondtam, persze próbáltam nem megbántani a férfiakat. De egy páran egyszerűen nem vették a lapot! A nem nálam nemet jelent, nem tudom, a nők többségénél ez hogy van, de volt olyan, aki heteken át még írogatott, és próbálta forszírozni, hogy találkozzunk. Megint nem értem.

Valahogy mintha az érzelmi intelligenciájukkal lenne a baj, nem tudnak vagy akarnak (?) olvasni a jelekből. Néhányan csak beszéltek, beszéltek, és nem is kérdeztek. Már szórakozásból elkezdtem a telefonomat nyomkodni, majd csak észreveszi magát, de nem!

Szóval jelenleg nem vagyok fent egy társkeresőn sem, azt hiszem, pihennem kellett kicsit. Az a baj, hogy idegen férfiakkal csak ott tudok megismerkedni, hiszen a munkahelyemen mindig ugyanazokkal találkozom, szórakozni pedig nem járok. Ez a virtuális világ eleve nem tesz jót a „normális” ismerkedésnek. A férfiak nem nagyon mernek kezdeményezni utcán vagy boltban. Vagy nem bátorítom őket eléggé? De hát azt sem tudom, foglalt-e és ő se rólam. Gondoltam már arra, hogy kéne egy egyezményes jel pl. egy kitűző, ami azt jelentené mindenki számára, hogy szabad vagy és nyitott egy új kapcsolatra. Jó ötlet, nem?

Mindenkinek kívánom, találja meg élete párját, én sem adom fel.”