Jó néhányan két-három szex után szívódnak fel

„Fabríció levele, de főleg az arra érkező női válaszok egy része vett rá végleg arra, hogy billentyűzethez kapjak és hosszú várakozás után írjak nektek. Ha határozott, világos szövegre van szükség, hogy az örök álomhapsit kergető hölgyek végre igazán gondolkodni kezdjenek, akkor ez a levél jó alapnak tűnhetett.

A bajom viszont az, hogy könnyen általánosítást érezhetnek a szöveg olvastán sokan a nők közül, részben vagy egészben bizonyára joggal. Beleállnak esetleg a nemek akármilyen harcába, okkal tiltakozva, ha a leírtak nem jellemzőek rájuk. A leggyakrabban elhangzott, érzésem szerint igazságtalan vád az volt, hogy a szerző keserűségből, a baleksága kompenzálására írta, amit írt. A magam szemszögéből emiatt is próbálnám tisztázni a helyzetet, amennyire lehet.”

Jó alapos és részletes bevezető tartozik ehhez a levélhez, úgyhogy kivételesen túl sok mindenre nincs is szükség részünkről. A szerkesztőnek ezúttal csak annyi dolga van, hogy adjon egy álnevet a beküldő fiatalembernek: legyen Jácint. Hogy belinkelje a korábbi posztot, amit Jácint fent is említ, és amire elsősorban reagál: ide tessék kattintani érte.

És hogy emlékeztessük önt, hogy ön bármikor reagálhat arra, amit Jácint ír, vagy megírhatja ön is saját történetét vagy tapasztalatait: kérjük, amit megosztana, küldje be a Randiblog e-mailcímére! Valamint: a poszt utolsó bekezdéseiben látható linkeket nem mi tettük hozzá, azokat Jácint küldte be a szöveggel együtt.

„Harminchárom éves vagyok, lassan a krisztusi kor végén és körülbelül négy éve keresek sikertelenül társat, már úgy értem, valódi társat magamnak. A korlátaimat a tisztánlátás miatt feltétlen érdemesnek tartom megemlíteni. A fizimiskám ránézésre talán nem a legalkalmasabb arra, hogy valakinek a klasszikus sármos férfi jusson az eszébe: a hajműtét előtt kopaszodtam, egyfajta többletként ragaszkodom a szolid szakállhoz (az annyira kedvelt borosta dús hajszőrzet nélkül alighanem nem a legjobb választás), de egyébként igyekszem mosolygással, vigyorgással, odafigyeléssel és persze halálos komolysággal kompenzálni ezt a randikon. Ott nem garantálhatom senkinek az állatias vonzerőt, az értelmes, józan beszédet, a humort, a beszélgetés lendületét már inkább. Pokolian randa éppen nem vagyok, bár nyilván bőven vannak hibáim, amin ennyi idő után is érdemes dolgozni. Akár a rendszeres gyúrás erejéig (aminek az időhiány nagy akadálya), akár addig, hogy a förtelmes mozgáskoordinációm ellenére megtanuljak végre rendesen táncolni vagy akár főzni.

Középiskolai tanárként valamivel a mostani rakodómunkások szintje alatt keresek, a jövedelmemet lakásvásárlás (és hitelfelvétel) előtt így maszek munkával igyekszem kipótolni. Tarthat bárki baleknek emiatt, de attól nem tágítok, hogy a hivatásom művelésével szeretnék kiteljesedni az életben. Édes pofa volt egyébként a társkeresőkön az a kolléganő, aki a gondosan összerakott levelemre csupán egy mondattal válaszolt: „Bocs, szakmabeliekkel nem ismerkedem..!”

Ennyit nagyjából magamról, mondom, szükséges volt ezeket leszögezni azelőtt, hogy a tapasztalataimról írnék. Aki kompenzációt sejtene, ne is olvasson tovább: az alapelvem és ezt minden nőnek a tudomására próbálom hozni, hogy egy józan, egészségesen kritikus önkép nélkül a másikkal is nehezen tudnánk kompromisszumokkal (nem pedig megalkuvásokkal) teli életet élni. A másik, ami égetően fontos: egyáltalán nem a nők (és a férfiak!) egészéről szeretnék írni, legfeljebb arról a jelenségről, amit nem tudok ma sehogy sem kikerülni. A falra tudok mászni a nemi sztereotípiáktól és attól a hisztériától, ami ezeket a vitákat követi. Azt látom, sokszor épp ezek nehezítik a tisztánlátást, ha egy randin nem annyira a velünk szemben ülőről alkotott vélemény a döntő, hanem az, amit előzetesen en bloc kialakítunk a nőkről és a nők a hapsikról. Ebben a ti részetekről sokszor benne van a félelem is, főleg, ha egy előző rossz kapcsolatból léptetek ki.

Szóval a tapasztalatok... Az említett négy évben körülbelül tizenöt-húsz randit sikerült összehoznom a neten vagy különböző társkereső rendezvényeken keresztül. Elsőre ez nem tűnik soknak, de talán nem is annyira kevés, ha hozzáteszem, az állandó elfoglaltság miatt sokszor hosszú hónapokig szüneteltettem a keresést. Változatos jellemű, hozzáállású nőkkel volt eddig dolgom, alapvetően normális és nem annyira „divatos” megnyilvánulása volt mindannyiójuknak, másként az első tíz perc után félbe is szakítottam volna a műsort. Ritkábban, de volt, hogy én mondtam az első randi után nemet: talán a nő zavara miatt, de képtelen voltam bármi értékelhetőt kihozni egy egyoldalúnak látszó beszélgetésből. Többnyire viszont nem láttam különösebb akadályát a folytatásnak, akkor sem, ha lángoló, azonnali szerelmet, azt, amire tapasztalatom szerint a nők jelentős része már elsőre oly nagyon vágyik, csak nagyon ritkán éreztem az első randi után.

Ami után legtöbbször nem jött folytatás. A legnehezebben azt viseltem, amikor a gondolkodás nélkül kimondott „igen” után tűntek el az illetők, mintha másnap egy egészen más világban ébredtek volna. A csókkal zárult randik után pedig következett az agyalás, esetleg az örök barátnő véleményének kikérése. Mondjuk, ahhoz képest, hogy jó néhányan két-három szex után szívódnak fel, mint a kámfor, még könnyen megúsztam. Meglehet, nincs mit tenni, ha ennyi idősen, a genetikára ráhangolódva sok nő a gyerekei apját is keresi.

Érzem szinte mindig a hezitálást, de végül az értelem, az odafigyelés, a humor jeleit csak-csak kiszorítja valami zsigeri emóció, amit minden bizonnyal nincs is jogom kritizálni. Ha... Ha nem tapasztalnám, hogy a társkeresőkön a levelek vagy kilencvenöt százalékára nem érkezik válasz, még ha a hozzám hasonló kaliberű hapsik akár összeszedetten, értelmes módon próbálkoznak is. Ha nem látnám, hogy, talán a Tinder nyomdokában, egyre több az olyan oldal, ahol a szövegnek semennyi vagy minimális helyet sem szorítanak az adatlapon. Megint csak kábé kilencvenöt százalék az, aki nem képes épkézláb bemutatkozást írni magáról, túllépve a víz tükrében pitymallatkor megcsillanó sugarakon, a jógázáson (örök kedvenc...) vagy a zene és a filmek kedvelésén. A fantázia, az alkotókészség, az önálló gondolatok hiánya-e ez vagy másról van szó, én nem tudom eldönteni. Aki persze ismeri a média világát, az tudja, hogy a képnek mindig is nagyobb hatalma volt, mint a betűnek. Az pedig, hogy a társkeresőkön csak a férfiak körülbelül húsz százalékának van igazán keresnivalója, alighanem több, mint mítosz vagy legenda.

Jönnek szembe a bemutatkozásokban az igazi, határozott, céltudatos férfit igénylő mondatok, anélkül, hogy talán magukban is egészen pontosan tisztáznák, mit, kit is akarnak. Valaki (egyébként muszáj leírnom: kétségtelenül elhízott testalkattal) a keresett alfahímet gondoskodóként, majdhogynem hűségesként írja le. Még tanulságosabb, ha egymás után sorozatban hallom vissza, hogy a mai modern feminizmussal magyarázzák a reménytelen társkeresést, papucsokat látva mindenhol a környezetükben. „Férfias” férfira vágynak, miközben ők maguk is határozott, öntudatos, egyébként épp emiatt kedvemre való nők. A „rendes pasi” vágya mögött aztán a háttérben többnyire csak ott kísért a hódításra kész, megingathatatlan vezérkan, akitől a múltban nagy nehezen sikerült megszabadulni, jó esetben lila foltok nélkül. Harmincon túl már ketyeg a biológiai óra, ő pedig visszaemlékezhet a boldog húszas évekre, amikor oly’ jól érezte még magát ezen férfiak és másfélék között. Az nem lehet, a sok pancsert látva, hogy ő már csak ennyit ér. Az óra pedig ketyeg tovább.

A baj az, hölgyek, hogy a határozott férfi keveset vagy semmit sem ér, ha a felszín alatt döntésképtelen, határozatlan nővel van dolga. Illetve dehogynem, sőt, ki is élhetjük férfivoltunkat, csak akkor a viszonyok meglehetősen egyoldalúak lesznek. Tisztelet a szerencséseknek és a belátóknak.

Olvasom a kereken öt éve társat kereső, gyermek nélküli negyvenes nő beszámolóját, aki jó néhány férfinak elhúzta az idejét a mérhetetlenül sok randevú alatt, nem eggyel szeretői viszonyt is kiépített, mert hisz nem volt igazából velük semmi baj, sőt, de... Valami isteni szerencse és véletlen folytán aztán megállapodott végre. Látom az elvált, gyermekes, a divatlapokban dicsőített nők tömegeit a társkeresőkön, bajlódok az apa nélkül felnőtt növendékeikkel az iskolapadban, közben nem tudom már követni, hogy a környezetemben ki kivel kefél éppen félre. Tiszta arcú, jóképű, néha még izmos srácok és férfiak ölelik át kedvesüket a tömegközlekedésen, jelezvén: foglalt vagyok! Látom az ablakból kinézve a társkereső oldalak tömeges plakáthirdetéseit, milliós összegeket vásárolnak reklámra a Fészbukon, miközben minden alkalommal tömve vannak a termek, ahol a rendezvényeiket tartják. Középiskolából kikerült, első ránézésre is jól szituált lányok és nők töltik fel prostiként a netre a hirdetéseiket, kiszolgálva legalább három generáció szexuális nyomorát. Szembe jön velem az egyik társkereső iroda vezetőjének írása, aki szerint:

A látszatra magabiztos, sikeres és céltudatos férfi egyszeriben emberré válik előttem, sérülékeny, elveszett, szeretetre és gyöngédségre vágyó férfivá, amiről neki viszont egész biztosan az a képzete, hogy ez gyengeség és nem ez kell a nőknek.

Ott ül még a könyvesboltok polcán a divatos amerikai pszichológus kötete, miszerint:

Ösztönösen megakadályozzuk, hogy szembesülnünk kelljen a társunk iránt érzett negatív érzéseinkkel, és képesek legyünk elfogadni: a szerelemhez a harag, a kiábrándultság és a csalódottság érzése is hozzátartozik.

Olvasom és dühöt érzek, mérhetetlen dühöt, egy beláthatatlan ideig még ügyelve arra, hogy a saját kudarcaim miatt lehetőleg ne üssön ki rajtam valamiféle frusztráció. Mindig is bíztam, hittem a jövőben, megyek tovább. Meglepne, ha egy társas kapcsolatokról komolyan gondolkodó embernek a fentiekkel bármi újat tudtam volna mondani. Hátha az, aminek a hiányáról írok, ma már lejárt lemez, naivitás vagy akár őrültség, ízlés dolga ezt megítélni. „Mindössze” csak olyan példa lebeghet előttem, mint drága jó apámé és anyámé, akiknél soha nem lehet igazán eldönteni, ki hordja épp az adott pillanatban a nadrágot. Lassan már negyven éve mondjuk nem is számít ez valami túlontúl kínzó kérdésnek náluk.

Befejezem, mert talán hosszú volt. Nem állítom, édes hölgyek, hogy én volnék az a rendes pasi, akit állítólag annyira kerestek, ahhoz több kellene a kötelező szerénységnél. Fogadjátok el, hogy „rendes pasi”, mint olyan, nincs, árnyalatok vannak, akik közül fel-felvillantottam fentebb egy-egy alakot, persze messze nem az összeset. Ahogy Móricz írta a Rokonokban:

A jó ember, akire senki sem haragszik, az... azzal baj van... Tudod, hogy mondja ezt mifelénk a kun paraszt? "Az olyan jó ember kérem! Az olyan jó, mint egy falat kenyér! Olyan jó, hogy azt mán nem híjják semminek".

Vagy ott van a hatvankét éve házas baszk pár női tagjának vallomása:

Mielőtt hozzámentem, akkor tényleg eldöntöttem, hogy bármi történjék is, mindvégig kitartok mellette. Nem csak jobb híján, nem azért, mintha nem lett volna választásom rajta kívül. Nem hozzá akartam hűséges lenni, hanem magamhoz, az álmaimhoz, a világhoz, amiben hittem. Mielőtt hozzámentem, akkor tényleg eldöntöttem, hogy bármi történjék is, mindvégig kitartok mellette.

Aláírhatnám, hogy a monogámia nem olyan értékrend, amit mindenkire kötelező rákényszeríteni. De itt alighanem már többről van szó. Lépni kell valamit, hölgyek és urak, mert nagy a baj.”