Csendben öltözzek, mert a kolléganője dolgozik a másik szobában

„Mielőtt belevágnék társkeresési tapasztalataim megosztásába, reagálnék Emilía nevű olvasó levelére. Az igazság az, hogy egyet értek vele” – ez a bevezetője az alább olvasható levélnek, ami Gál álnevű olvasónktól érkezett. Ön emlékszik Emíliára?

Ha nem, nem gond, itt a link Emília leveléhez, de a lényeg annyi, hogy ő megírta, igenis, vannak anyagi elvárásai a férfiakkal szemben társkereséskor, mert ha hosszú távú kapcsolatról van szó, akkor az anyagi helyzet is számít. Ezzel kapcsolatban írt meg nekünk Gál néhány gondolatot, sőt, egy konkrét randiját is leírta, ebben a szituációban hangzott el a címnek választott mondat. Ha önnek is van hasonló sztorija, kérjük, meséljen! A történetet a Randiblog e-mailcímére várjuk.

„Ha egy közel 40 éves férfi nem tud felmutatni semmit. az elgondolkoztató. Ha valaki felelősségteljesen gondolkozik és éli az életét, akkor a nehézségek ellenére is fel tud mutatni valamit. Hiszen szájkaratézni bárki tud, de amikor a tettek mezejére kell lépni, az igencsak vízválasztó.

De ugyanakkor egyet értek azzal a fiatalemberrel is, aki a beteg édesapját ápolja, vagyis Krizosztrom levelével. Mert bárki bármikor kerülhet ilyen élethelyzetbe. Talán álljon itt saját példám. Fél évtized után a ködös Albionból visszaköltöztem Magyarországra. Egy vidéki kisvárosba, ahol születésem óta laktam. Mivel vidéken normális hölgyet találni lehetetlen, ezért a többiek példáját követve én is a fővárosba költöztem. Igen, párkeresés céljából.

Vettem egy használt lakást, minden a tervek szerint alakult. A lakást fölújíttattam, illetve amit tudtam, én csináltam saját magam. De mint ahogy az Magyarországon szokás, a vállalkozónak többet kellett fizetnem, mint amit előzőleg kiszámoltunk, igaz, a munka is több volt az előzőekben becsültnél.

Szóval abszolút nulla alatt álltam, ezek után megérkezett a csekk a lakásvásárlási illetékről. Majd a kocsimra tettek zálogjogot, mivel nem tudtam fizetni és részletfizetést sem engedélyeztek számomra. Mit tegyek? Tettem fel a kérdést az asztalon látva a be nem fizetett sárga csekkhalmot elnézve. Hát azt, amit egy angol tenne. Kiadok egy szobát! Kiadtam, így a lakásfenntartás kipipálva. Közben a munkahelyem mellett egy kis vállalkozásba fogtam, amit rövid távon sikerült felfuttatni. Majd kedves albérlőm megkért, adjak ki egy másik szobát is a barátnőjének. Igent mondtam. Nem egy Éjjel-nappal Budapest-szerűen élünk együtt, hanem elkülönülve, de legalább van kihez szólnom és itt már nem az anyagiakról szól a dolog. Szóval jól elvagyunk.

Mint már említettem, egy vidéki kisvárosból származom, és édesanyám özvegyen a mai napig ott él. A település lehető legelitebb helyén, a strand mellett. Nyáron hatalmas az élet, de csak nekem, mert a szomszédaink, akik családi házakat vettek nyaralónak a strand mellett, mind külföldiek, így csak angolul lehet velük beszélni. Illetve hollandul, németül, ukránul. Igaz nyáron is csak egy hónapig legföljebb. Télen csak a varjak járnak arra, édesanyám pedig magában a rádiót hallgatva. Ezt a magányt csak a templom, bolt, posta, orvos négyszög töri meg két-három naponta. Mivel édesanyámon láttam a depresszió jeleit, ezért télire fölhozom a lakásomba. Igen, folyton zsörtölődik, semmi sem jó neki. De az édesanyám. Csak rám számíthat és én ott is állok mellette. Jó, hogy tudok neki segíteni.

Mint említettem már, egyet értek Emíliával, nekem már megvan a kocsi, lakás. De van édesanyám is és albérlőim is. (Igaz, az albérleti szerződést felmondhatom.) Nem hiszem, hogy ettől rosszabb ember lennék. Vagy kevésbé sikeres. Mert könnyebb lenne édesanyámat idősek otthonába dugni, de ezt nem akarom és nem is szeretném. Ő felelősséget vállalt értem, és amit csak tudott, még azon túl is megadott mindent. Az a legkevesebb, ha én is így teszek.

De jöjjön az én történetem.

Magamról annyit, hogy negyvenes, nőtlen, átlagos kinézetű férfi vagyok. Többdiplomás, egészséges életmódot folytatok, sportolok. Fapados jegyekkel Európát járom. Kocsim, lakásom van átlag feletti havi jövedelemmel. A legutolsó randim rövid története.

Világháló, levél, telefon, találkozás. A megbeszélt találkozó egy kávézóban lett volna. A hölgy munkaközi szünetében. Mivel esett az eső a megbeszélt időpontban, ezért felhívott a munkahelyére, mely közel volt, pár utcasarokra. Egy többlakásos társasház egy lakása.

Mintha egy katalógusból ugrott volna ki a lakás, semmi életjel nem volt a lakásban, ami azt mutatná, hogy életvitelszerűen laknak ott. Elég furcsa volt elsőre, de gondoltam, ez azért van, mert irodának használják vagy legalábbis divatos kifejezéssel élve kreatív stúdiónak. A hölgy egy az egyben a fényképeken szereplő hölgy volt. Mint ha csak most készült volna a fénykép. Csinos, igényes, kedves hölgy. Semmi körítés, rögtön a lényegre tért. Inkább volt ez egy üzleti tárgyalás mint randi.

Szóval sorolta, 10 évvel idősebb, mint ahogy az adatlapján szerepel. Van egy 20 éves lánya, ez sem szerepelt az adatlapján. Havonta el kellene mennünk egy hosszú hétvégére, hetente 2-3-szor tudnánk találkozni az én lakásomon. De csak este. Hát esténként van úgy, hogy dolgozom. Mivel éjjel-nappal, sőt még hétvégi munkabeosztásom is van.

A hölgynek ez nem tetszett, és szólt is, hogy nem „bizsereg.” Gondoltam, nem is baj, közben majdnem elnevettem magam. Akkor tárgytalan, mentem is és elnézést kértem, hogy raboltam az idejét. Itt jött a meglepetés. A hölgy mondta, amúgy sem fogadtam volna el biztosan a munkáját. Én balga megkérdeztem mi a munkája? Hát férfiakat masszíroz, de nem szexel. Mivel folyamatosan sikertelenek a társkeresős randijaim, ezért már nem dőltem bele a kardomba. Csak arra gondoltam: ha egy ilyen virágszálnak ilyen igényei vannak, milyen igénye lehet egy óvónőnek, tanítónőnek, atomfizikusnőnek?

Miközben távoztam, közölte, masszázsra még jöhetek hozzá, de szex, az nincs. De csendben öltözzek, mert a kolléganője dolgozik a másik szobában. Ebben a pillanatban olyan hangok törtek elő a szobaajtó mögül, mintha valaki gyökérkezelést kapott volna, de nem a fogorvostól, hanem az asszisztens hölgytől. Vettem a kabátom és elköszöntem a „kreatív stúdióból”.

Sokakat ér csalódás nem is egyszer, ahogy engemet is nem egyszer, de nem adom fel az internetes társkeresést, mert ha lemondok róla, akkor lemondok arról, hogy valaha is társat találjak. Itt Budapesten nincs baráti társaságom, sajnos. Nem tudok máshol ismerkedni. Az olyanokról mint, hogy a hölgy legyen diplomás, ne fogyasszon alkoholt vagy ne dohányozzon, mint én, fiatalabb legyen nálam, csinos alkata legyen – ezekről már rég lemondtam. Egy bukott randi után nem oktatom ki a hölgyet, hogy a bizsergés alapján keres társat, és már hiába bizserget 10-szer, és nem jött be neki, akkor nagy fokú ostobaságra vall újra így keresni társat. Hanem egyszerűen elnézést kérek, hogy raboltam az idejét.”