Egyikünk sem beszélt arról, tulajdonképpen mit is csinálunk egymással

„Hogy sírjak-e vagy nevessek ezen, magam sem tudom, ellenben hátha más is volt/van hasonló helyzetben, és tanulópénzként szolgálhat a történetem a számukra” – így vezeti fel az alábbi, valóban nagyon tanulságos és elgondolkodtató sztorit a levele alapján huszonévesnek tűnő olvasónk, Federika, akit természetesen mi kereszteltünk át így ennek a posztnak a kedvéért.

Federika egy különleges kapcsolat történetét írta meg nekünk, ahol a megismerkedésen kívül talán minden egyébre elmondható, hogy elég rendhagyó módon zajlott. Vajon miért viselkedhetett így a fiatalember? Maga Federika sem tudta igazából megfejteni, de hátha önnek van valami ötlete! Hátha ön is volt hasonló szituációban! Kérjük, meséljen ön is, a Randiblog e-mailcímére bármikor beküldheti saját történetét vagy tapasztalatait!

„Egy kifejezetten ronda és fájdalmas szakítás után voltam majdnem fél évvel, amikor már elengedtem annyira a mögöttem lévő kapcsolatot, hogy bátran ismerkedtem újra az ellenkező nem képviselőivel. Nem volt konkrét cél, nem kerestem a nagy betűs igazit, jól éreztem magam szabadon. Ahogy manapság oly' divatosan mondják, „sodródtam”.

Sodródtam aztán bele egy alkoholmámoros éjszaka végén egy korombeli, igencsak jóképű úriember karjaiba; néhány csók elcsattant, azonban az éjszaka mindenkinek a saját ágyában ért véget. Ezt követően pár héten át a közösségi média felületén indult be közöttünk a heves kommunikáció, időközben az első józan találkozót is megejtettük egy randi keretein belül, aminek a végén csókkal váltunk el.

Rá egy hétre egy újabb buliban ismét egymásra akadtunk, ami azonban már egy ágyban ért véget. Az első feltételezésem – miszerint ezzel a sztori véget is ért – meghazudtolva ezután még intenzívebb érdeklődést mutatott az irányomban, további randik, együtt töltött éjszakák következtek, napi szintű kommunikációval. Kedves volt, figyelmes, 100%-ban azt éreztem, hogy kíváncsi rám, akar engem. Reggel és este is az ő üzeneteivel keltem-feküdtem.

Hetek teltek így el, de egyikünk sem beszélt arról, hogy tulajdonképpen mit is csinálunk egymással. Egyetlen alkalommal vettem a bátorságot, hogy megkérdezzem tőle, mióta is van egyedül. A válasz pedig az volt, hogy sosem volt még igazán barátnője, csak pár hónapos „történetei”. Miközben pár évnyire van csupán a 30-tól. Akkor ott ez hirtelen nem volt furcsa, aztán persze rájöttem idővel, hogy ez lehetett volna a legelső ómen, és itt kellett volna azonnal felöltöznöm, és hazamennem tőle.

Mintha ezt a fenti infót nem is hallottam volna, hagytam magam sodorni a történetben, egészen addig, amíg nem hagytam leszállni a lilaködöt, mégpedig akkor, amikor pár napnyi távollét után, amit egy másik városban töltöttem, visszaértem hozzá, és azzal fogadott, hogy hiányoztam neki. Aztán elkezdődött a feketeleves, amit akkor még nem sejtettem.

Pár hétig távol volt tőlem, viszont ez idő alatt is végigbeszélgettük a napokat, tudtuk, hogy a másik mit csinál, merre jár. Amikor visszatért a városba, nem szólt, hogy újra itt van. Gondoltam, biztos bepótolja a kimaradt sörözéseket a barátokkal, nincs ezzel semmi baj. Aztán nem elég, hogy nem szólt a visszatéréséről, de a beszélgetések is egyre ritkultak. Nem értettem, hogy hova lett az a nagy iram, ami egészen eddig megvolt. Míg végül egy találkozó keretein belül elmondta, hogy benne ez nem tud továbbalakulni, maradjon a dolog ennyiben. Fogalmam sincs, hol volt már ekkor az agyam, de csókkal elváltunk, azzal, hogy továbbra is beszélünk és adott esetben találkozunk. A beszélgetés tényleg megmaradt, de a találkozók elmaradtak.

Magamban már elengedtem a dolgot, amikor előállt egy olyan kérdéssel, amit legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Elkísérném-e a testvére esküvőjére, ami pár hét múlva volt esedékes. Ő megnyugtatott, hogy a rokonok szívesen látnak, akkor is, ha mi nem vagyunk együtt. Sajna avagy sem, kíváncsi természet vagyok, és ösztönből vonzódom a furafazonokhoz, végül igent mondtam, elkísértem.

Nem tartom kizártnak, hogy jobban izgultam aznap, mint a friss házaspár. A ház előtt várt engem, akkor már hónapok teltek el az utolsó együttlét óta vele, és piszok jól nézett ki, kész kínszenvedés volt lenyomni az egész napot, legszívesebben darabokban szaggattam volna le róla az öltönyt meg az inget. Azonban tartottam magam végig, semmi félreérthető jelet nem adtam, mígnem az éjszaka közepén az addig elfogyasztott alkohol hatására meg nem csókolt.

Onnantól persze elszabadult a pokol, olyan elemi erő ragadott magával vele kapcsolatban, hogy azt sem tudtam, merre van az arra. Másnap kora estig együtt voltunk, kettesben és a családdal is. Visszagondolva, elég groteszk lehetett ez a kívülállóknak is, bár egyetlen percig sem éreztem kényelmetlenül magam köztük. Persze a hajnal folyamán történtekről nem beszéltünk, hazavitt szépen, és ismét csókkal elváltunk, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, ami csak történhet.

Utána még egy alkalommal töltöttem nála az éjszakát, majd még párszor találkoztunk, de már csak úgy, mint két haver. Semmi testiség, semmi félreérthetőség. Ismét nem beszéltünk kettőnkről, viszont én már nem bírtam magammal, túl sokat agyaltam rajta és választ akartam arra, hogy mit csinálunk már egymással majdnem fél éve. A válasz ugyanaz volt, mint a viszony felénél, hogy az ő döntése szerint ebbe ő nem akar belemenni, de amúgy velem minden oké, nincsen szó harmadikról. Aztán itt el is kopott a kapcsolat, mondhatni mindenféle értelemben.

Megfejteni a mai napig nem tudtam őt, többféle verziót lefuttattam az agyamban, tekintettel arra, hogy egyet s mást azért én is megéltem már az életem során. Hogy érzelmi analfabéta lenne, vagy más lányok is voltak a tarsolyban, vagy csak szimplán nem vágyik a társas kapcsolatra, gyanítom már sosem tudom meg.

Hogy mit tanultam belőle? Azt, hogy a legnagyobb érdeklődést is fenntartással kell kezelni, sosem tudhatjuk, hogy a másikban belül mi is lakozik igazán; és hogy a kimondott szavak és tettek nem feltétlen vannak összhangban a belső világgal. Illetve, hogy a kommunikáció nagyon fontos, még akkor is, ha néha jobbnak hisszük a sodródást. Megóv minket néhány sziklának csapódástól.”