Megalázva érzem magam, és nem tudom elhinni, hogy ennyire félre lehet ismerni embereket

„Sajnos egyre divatosabb és egyre több eszement történetet hallani a ghostolás témakörében, ami gyakorlatilag a kapcsolatból egy szó, vagy bármiféle magyarázat, illetve szakítás nélküli, nyomtalan eltűnést jelenti. Velem is történt már hasonló egy-két hetes ismeretségekben, de sosem gondoltam volna, hogy át kell élnem azt, amit most le fogok írni.”

A fenti bekezdés Marianna alábbi levelének a bevezetője, és kicsit elgondolkodtunk, hogy ne vegyük-e ki belőle a ghostolás szót és magyarázatát azért, hogy az olvasónak is hasonlóan derült égből villámcsapásként érkezzen az eltűnés, mint ahogy Mariannának érkezhetett az életben. De inkább nem húzogatunk az olvasói levelekből, Marianna története sajnos úgyis annyira életszagú, hogy akkor is érdekes végigolvasni, hogy előre sejthetjük, hogy mi lesz a vége.

Önt hagyták már így ott? Írjon nekünk! Esetleg ön volt az, aki egyszer ilyen angolosan távozott egy kapcsolatból? Akkor még kíváncsibbak vagyunk önre, kérjük, írjon a Randiblog e-mailcímére, és mesélje el, mi hogyan és főként miért történt! Merthogy Marianna történetének a vége pont ettől olyan megrázó: nincsen magyarázat semmire. Nézzük!

„30 éves vagyok, körülbelül két éve szingli és aktív randizó, amihez többnyire a Tindert használtam. Másfél éve kezdtem el beszélgetni egy kicsit fiatalabb, 25 éves, szimpatikus sráccal, akivel a beszélgetéseink elején már nyilvánvaló volt, hogy egy hullámhosszon vagyunk. A személyes találkozó eleinte elmaradt, itt is, ott is voltak közben kapcsolatok, tehát volt kisebb, néha több hónapos rádiócsend is köztünk.

Végül nyár elején teljesen spontán találkoztunk, nagyon jól éreztük magunkat együtt, teljesen természetessé vált, hogy minden nap beszélünk, kerestük egymás társaságát. A megegyezés az volt a legelején, hogy nem akarunk komoly kapcsolatot, csak jól érezzük magunkat együtt kötetlenül.

Ahogy teltek a hetek, egyre közelebb kerültünk, közös utazást, programokat terveztünk, külföldi munkái után első útja mindig hozzám vezetett. Beszélgettünk róla, hogy kapcsolatunk nem feltétlenül arra tart, amerre terveztük, egyikőnk sem tudta, merre tovább, de mégis együtt akartunk lenni. Én egy utazás előtt voltam, szerettem volna előtte minél több időt együtt tölteni, találkoztunk, beszélgettünk, semmi nem volt másabb, mint az elmúlt három hónapban, tervezgettük a hétvégét, teljes volt a béke és az összhang. Aztán szombaton még fixáltuk a másnapra tervezett borozást és lazulást és ez volt az utolsó beszélgetésünk...

Rákérdeztem, hogy lemaradtam-e esetleg valamiről, történt-e valami, mivel pár nappal azelőtt még egymás kezét fogva tervezgettünk, de választ sem kaptam... Tanácstalan voltam, nem tudtam, mi történt, nem értettem, hogy az az ember, aki mindig korrekt volt velem és akit egyenes jellemnek ismertem meg, hogy tudott így eltűnni az életemből... Végső elkeseredésemben már kerestem a hibát magamban, a nyaralásom sem tudtam élvezni, borzalmas heteket éltem át.

Ezt csak tetézte, hogy 2 hét múlva észrevettem, hogy nem csak letörölt, de le is tiltott Facebookon, ahol a kettőnk közti kommunikáció zajlott. Minden kiskaput bezárt, kisétált az életemből a lehető legaljasabb módon, annak ellenére, hogy beszélgettünk a ghostolás jelenségéről és határozottan egyet értettünk, hogy felnőtt, értelmes emberek vagyunk, ha úgy gondoljuk, hogy vége, akkor odaállunk a másik elé.

Ezek után jogosan kérdőjelezem meg minden szavát, amit rólam, vagy az együtt töltött időről mondott. Megalázva érzem magam, és még mindig nem tudom elhinni, hogy ennyire félre lehet ismerni embereket és azt sem, hogy valaki meg tudja ezt tenni más emberrel, akit állítólag kedvelt, akivel jól érezte magát, aki hiányzott neki, aki jelentett neki valamit...

Tanulság? Egyik oldalról az, hogy tiszteljük a másikat, próbáljunk meg korrektek lenni, még ha nem is kellemes egy szakítás, a másikról pedig talán az, hogy készüljünk fel rá, hogy sajnos sokan a könnyebb utat választják, és talán bele sem gondolnak, hogy a bizonytalanság és a rengeteg kérdés, amire sosem kapunk már választ, milyen hatással van a másik életére...”