A válás után a zoknin kívül mindenből kifogytam

„Boldizsár vagyok, Győrből írok nektek. Épp az imént olvastam Ambrózia levelét, és hozzá hasonlóan én is megszólítva érzem magam. Azt kell hogy mondjam, nehéz vitatkozni vele. Férfiként nem tudom, mekkora arányt képviselnek közöttünk a felháborítóan középszerű, alacsony érzelmi intelligenciájú, megalomániás, szociopata, hímsoviniszta, alfahím-komplexusos, német autóban ülő ficsúrok, de sok hasonlót dolgot láttam és hallottam, amit Ambrózia említett. Elszomorító.”

A fenti bevezetővel kezdődő levél első bekezdése után hadd szúrjunk ide be egy pár mondatot. Először is: Boldizsár arra a levélre válaszol, amiben Ambrózia igénytelennek, önállótlannak és arrogánsnak mondja a magyar férfiakat. Másodszor: Boldizsár azonban nemcsak a társkeresés nehézségeiről ír, mint korábban viszonylag sokan, hanem arról is mesél, hogy már túl van egy váláson, és hogy ez az élmény mennyiben változtatta meg az életét. Harmadszor: Boldizsár leveléből az is kiderül, mit jelent a demiszexuális szó. És negyedszer: ha ön is szívesen írna, válaszolna, mesélne, megosztaná a tapasztalatait, akkor üzenetét a Randiblog e-mailcímére küldje be!

„Ami kissé zavar, az az általánosítás. Velem is megesik sajnos, hogy általánosítok, szerencsére egyre kevesebbszer. Én is mondhatnám, hogy a magyar nők materiálisak, sekélyesek, pénzéhesek, nincs bennük tartás, valami egészen groteszk értékrendjük van, és könnyen prostituálják magukat. Vagy, hogy a mai világban van egy abszurd egyenes arányosság annak tekintetében, hogy minél csinosabb és mutatósabb egy nő kívülről, valószínűleg annál üresebb belülről.  Hála Istennek, az élet sokkal színesebb és árnyaltabb ennél.

Szerintem sok nő és férfi is van, akire egyáltalán nem illik a korábban felsorolt jelzők egyike sem. Én szeretem, és tisztelem a nőket, ez mindig így volt. Szerintem intelligensebbek, intuitívabbak, mint mi, férfiak. Nagyobb a fájdalomküszöbük, és jobb a memóriájuk… Az anyaságot nem is említve. Egy férfi soha nem lesz képes átérezni azt, hogy milyen, mikor a saját testében növekszik egy másik élet. Milyen érzés kihordani, világra hozni, és táplálni a saját testéből. Nekünk férfiaknak kissé más szerepünk van. Ez így is van rendjén, így egészíti ki egymást a nő és a férfi optimális esetben. Az már egy másik gondolatmenet, hogy ki képes felnőni a feladathoz.

Lehet, hogy egy kissé nagyképű dolog felhozni magam ellenpéldaként Ambrózia levelére… Már érzem is a cinikus gondolatokat és kommenteket a bőrömön azoktól a hölgyektől vagy lányoktól, akik már eléggé megcsömörlöttek napjaink férfiaitól. És igen, én is tisztában vagyok azzal, hogy sok férfi jobbnak tünteti fel magát, mint amilyen valójában, ha önmagáról kell beszélnie. Nem tartom magam különbnek, inkább csak különcnek.

35 éves vagyok. Már 12 éve külföldön dolgozom, kisebb megszakításokkal. Dolgoztam folyami hajón, 2009 óta Ausztriában dolgozom, felszolgálóként. Németül és angolul szinte folyékonyan beszélek. Jelenleg spanyolul és franciául tanulok. Öntelten hangzik, de elég jóképű vagyok, a hölgyek többsége megnéz magának. Hetente háromszor, négyszer sportolok, úszok, jógázok. Járok arc- , és testmasszázsra, heti egyszer szoliba, szaunába. Viszont nem is lehetnék távolabb a metroszexualitástól. Szerintem mindenkinek karban kell tartania, és szeretnie kell a testét úgy, hogy megadja neki azt, amire szüksége van. Ez talán a szeresd magad egyik példája. Stílusosan és változatosan öltözködöm, minden alkalomra van megfelelő darab, a hétköznapokon afféle Johnny Depp-stílus jellemző rám. Persze elég nagy ruhatáram van, ez az egyik gyengém.

Kommunikatív vagyok, önálló, független, menthetetlenül romantikus, spirituális (nem vagyok egy ezo-mumus, de hiszek a reinkarnációban, a lélekvándorlásban, a karmában és a földönkívüliekben is). Nyitott vagyok, toleráns és önzetlen, egészséges önbizalommal.

Bevallom őszintén, nekem egy válás kellett ahhoz, hogy felnőjek. Addig tényleg egy kis tacskó voltam. Nyolc évig voltunk együtt, 31 voltam, mikor elváltunk. Ennek már három és fél éve. Teljesen össze voltam törve, hetekig nem tudtam enni, miután szétköltöztünk. Nagyon sok mindenre csak ekkor jöttem rá. Láttam az otthonról hozott viselkedésmintáimat, hogy szinte minden hibát elkövettem, amit férfi elkövethet egy kapcsolatban.

Szerencsére felnőttek módjára szakítottunk, egy kis idő elteltével mindent meg is beszéltünk, és láttuk, hogy azért sok mindent adtunk a másiknak, amíg együtt voltunk. A válás után kezdetem el másként látni a világot. Akkor kezdtem el sportolni. Azóta is kitartóan csinálom, és először életemben jól érzem magam a testemben. Leadtam 25 kilót (ez nem csak a sport, a depresszió hatása is volt), és végre sportosnak mondhatom magam. Addig én voltam a husi a családban. Persze új ruhatárat kellett vennem, mert a zoknin kívül mindenből kifogytam... De ez is a megújulás része volt.

Érdekességképpen hozom fel a legfontosabb dolgot, amire a válás után jöttem rá. Mindig is tudtam, hogy kissé másként vagyok összerakva, mint a többi heteró férfi. Nem szeretem a címkéket, de örülök, hogy van rá kifejezés.

A legtöbben valószínűleg nem találkoztak a demiszexualitás fogalmával. Ez azon emberekre igaz, akik csak akkor tudnak szexuálisan vonzódni valakihez, ha már kialakult egy érzelmi kötődés a másik iránt. Ez mindenkinél más. Nálam a második vagy harmadik randi után lehetséges... És hála Istennek mára már tudom, hogy milyen társat szeretnék, kiért adnék fel szívesen egy nagy darabot a szabadságomból és a függetlenségemből. Távolról sem vagyok tökéletes, több dolgon is változtatnom kell. És biztos van olyan dolog is, amire majd csak a későbbiekben hívja fel valaki a figyelmemet.

Ami a lényeg, hogy SEMMI nincs kőbe vésve! Bármi megtörténhet. A legtöbben egy igazi társra vágynak. Az, hogy hol született vagy milyen nemzetiségű, nagyon kis súllyal bír. Én bármit megadnék a nagy Ő-ért. Akár még szlovákul vagy románul is megtanulnék.

Hiszem, hogy a hasonló rezgést kibocsájtóak egymásra találnak!”