Ami másoknak annyira nehezen megy, nekem egyáltalán nem okoz gondot

Végre én is rászántam magam, hogy megírjam amit én szűrtem le a párkapcsolatokról a velem eddig történtek alapján.

A Lotár álnevet dobta a gép a fenti bevezetővel kezdődő levél beküldőjének. Rengetegen írtak nekünk az elmúlt hetekben (sőt, években) arról, hogy nem találnak párt, és hogy ennek mi lehet az oka – néhányan az ellenkező nemben keresték a hibát. Lotár levelének azért örültünk meg különösen, mert ő úgy szól hozzá ehhez a témához, hogy azt írja magáról, sosem esett nehezére sem a csajozás, sem párkapcsolat kialakítása. Nagyon érdekes meglátásai vannak ezek után arról, hogy miért okoz ekkora nehézséget másoknak az, ami számára ennyire könnyű.

Természetesen ezúttal sem fogjuk Lotár helyett előre elmesélni az egészet, csak annyi álljon még itt, hogy ha inspirálónak találta Lotár gondolatait, folytassa a beszélgetést ön! Kérjük, küldje be saját tapasztalatait, illetve saját történetét a Randiblog e-mailcímére!

„Magamról annyit, hogy túl vagyok a 40-en, de ha megborotválkozok és belövöm a sérót, akkor simán letagadhatnék 10 évet. De ezen felül semmi extra. Nem vagyok se izmos, se gazdag, se jóképű. Nincsenek, és nem is érdekelnek nagy értékű anyagi javak. A legnagyobb jóindulattal sem sorolnám magam az úgynevezett alfahímek közé. És mégis, viszonylag sok kapcsolatom volt, elég széles spektrumban, a házasságtól a futó kalandokig. Rendszeres olvasója vagyok a Randiblognak, és néha ugyan jókat derülök, de sokszor elhűlve látom, micsoda erőfeszítéseket tesznek emberek, hogy valamiféle tanulságot vonjanak le, hogy a nők ilyenek, a pasik olyanok, és mi megy a Tinderen, és a többi. Természetesen számtalan emberrel is beszélgettem erről a témáról, és nagyjából ugyanez. Üdítő kivétel, ha valakinek nincs valami bebetonozott elmélete arról, hogy: „Minden nő egy ….” vagy éppen  „Az összes pasi csak AZT akarja!”. Nem ragozom tovább, ha valaki még most sem érti, akkor ezután se fogja.

Szóval elgondolkodtam azon, hogy valahogy nem stimmel ez az egész. Hogy lehetséges az, hogy ami másoknak annyira nehezen megy, nekem egyáltalán nem okoz gondot? Ráadásul nem illek a divatos elméletekbe se. Akkor mi az igazság? Most hosszas filozófiai fejtegetésekbe lehetne kezdeni, hogy létezik-e valóság egyáltalán, de ezt most hanyagoljuk. Inkább tegyük fel a téma kedvéért, hogy létezik egy a valóságtól nem messze álló, kimondható és kifejthető elmélet, ami lefedi, és magyarázatot ad arra ménkű sok sztorira, amit akár itt a blogon lehet olvasni. Végül sikerült is kiagyalnom egy megállapítást, ami magyarázatot ad arra, hogy miért van ennyi gond ezzel az egésszel. A megállapításom a következő:

Kifejtem hosszabban is. Igaz, hogy társaslények vagyunk, és az is igaz, hogy vannak szükségleteink, amiket nem árt kielégíteni. Itt természetesen a szexre gondolok és egyéb testi-lelki örömökre. De a személyisége nem mindenkinek alkalmas arra, hogy egy párkapcsolatot fenntartson. Az emberek nagy része:

• Unalmas: „Jó nő a feleségem, de már unom.” – Magadat unod, nem a feleséged.
• Sztereotip: „Lyuk-lyuk, csak a keret más!” – Neked a kalapács az egyetlen szerszámod, és mindent szögnek nézel.
• Beszűkült látókörű: „A mai csajokat csak a pénz érdekli.” – Jó kis kifogás!
• Nem elég intelligens: „Nem azért házasodtam meg, hogy nekem a konyhában kellejen bénáznom a mosogatással.” – No comment…
• A lista tetszés szerint bővíthető.

Az idézettek mind elhangzottak a fülem hallatára. Nehezen tudom elképzelni, hogy amíg valaki így áll hozzá, az találni fog majd egy olyan szuper párt, hogy majd azt irigyeli az egész világ. Nyilván vannak kivételek, de nem hiszem, hogy azt a bizonyos 70%-ot ez döntően befolyásolja. A probléma szerintem ott keletkezik, hogy a legtöbb emberben az a kép él, hogy ez mindenkinek jár. Van egy olyan illúziója mindnek, hogy vár rá valahol, valaki. Hát, nem! Ahogy nincs Mikulás, úgy nincs borítékolva az sem, hogy mindenkinek lesz egy párja.

Persze értem én, hogy sokkal könnyebb a másokat hibáztatni, de nem lehetséges inkább ez? Sok mindent megmagyaráz, ráadásul szerintem nem is hihetetlen. Azt is vágom, hogy ha ez így, ebben a formában, konszenzus lenne, az nagyon messzire vezetne. Meglehet, az sem véletlen, hogy ez nem elfogadott, hisz ha a fajunk 70%-a önként lemondana az egész kapcsolat dologról, akkor azért nem biztos, hogy eljutottunk volna a szavannán tengődéstől a társadalmakká szerveződött civilizációig.

Végül visszatérnék magamhoz. Igen, én azt gondolom magamról, hogy nekem való a párkapcsolat, és úgy tűnik a világ visszaigazolást is ad erről. Én minden kapcsolatomban jól éreztem magam. Ha már nem, akkor véget vetettem neki, vagy, mint például a házasságom esetében, a másik fél mondta be az unalmast (szó szerint). Bár volt olyan, hogy szeretőt tartottam, nem is egyet (ez már a házasságom megromlása után volt), sem előtte, sem most nem okoz gondot a monogámia. Az egész alfahímes baromságon csak röhögcsélek, mert olyan nőkkel is volt kapcsolatom, akik után mások csak sóvárognak, pedig aztán tényleg nem vagyok egy Adonisz. Ha láttam megnyílni egy lehetőséget, és alkalmam volt rá, mindig megragadtam, és bármily hihetetlen, sikerrel jártam. Tudom, hogy mit akarok, mit tudok beleadni egy kapcsolatba és mit szeretnék kivenni belőle. Azt is gondolom, hogy a tudatosság mellett kell hajlandóság és képesség a fejlődésre, valamint nem kevés alkalmazkodóképesség, de ha ezt tovább követem, még a végén kiderül, hogy túlságosan jó indulatú voltam a 70%-kal. Szerintem egy alapos elgondolkozást megérnek a fentiek, mert bár jól esik az egónak a szenvedés is – mert mindegy, csak mi legyünk a középpontban – a felszabadultság többet ér.”