Láttam a saját autómmal elmenni az orrom előtt, egy másik nő ült mellette

Sokat olvasom a Randiblogot, rengeteg történetet megismertem már rajtatok keresztül, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is egy olyan történetbe csöppenek, ami esetleg tanulság lehet másoknak, de leginkább magamnak. Gondoltam, megírom nektek, hátha valamit tudok segíteni hasonló helyzetben lévőknek és önmagamnak is, hogy ezt az egészet könnyebben fel tudjam dolgozni.

Alább Arina álnévű olvasónk levelét lehet elolvasni, aki egy két évig tartó kapcsolatot tud végre a háta mögött. Arina számára több szempontból is traumával végződött ez a nagy szerelem, és a hozzá hasonló nőktől gyakran megkérdezik, hogy miért nem lépnek ki a kapcsolatból rögtön az első intő jelnél. Nyilván minden eset más és mindenkinek mások a válaszai, mindenesetre Arina megpróbálja elmagyarázni a saját indítékait, hogy miért tartott ki ilyen sokáig egy ilyen férfi mellett.

Nem könnyű olvasmány az alábbi levél, de mindenképpen érdemes végigolvasni, és bízunk benne, hogy sokan tanulságosnak találják majd. Ezúton is köszönjük Arinának, hogy írt nekünk, önt pedig bátorítani szeretnénk, hogy írjon nekünk ön is, ha úgy érzi, van mesélnivalója, vagy ha reagálni szeretne Arina levelére. A Randiblog e-mailcímére bármikor beküldheti történetét, akár most azonnal is!

„A mi történetünk két éve kezdődött, közös baráti társaságból ismertük meg egymást. Én Budapesten éltem, a szüleim sajnos korán meghaltak, mondhatni magamat neveltem fel a megmaradt tágabb családom háttértámogatásával. Húszas éveim közepén járok, szóval annyira még nem vagyok idős, de az élet megpróbáltatásai miatt koromhoz képest már azért érettebben gondolkozom, érettebb férfiakkal tudok csak szót érteni (és itt most nem apakomplexusról van szó), és minden vágyam, hogy végre saját családom legyen.

Budapesthez kötött akkoriban minden, a barátok, munka, iskola, éltem az álmaimat, utaztam, külföldre mentem dolgozgatni, tanulni, aztán mikor hazaértem, betoppant az életembe ő. Eleinte szkeptikus voltam, túl szép volt, hogy igaz legyen. Lehengerlő volt a stílusa, a mosolya, színházba vitt, udvarias volt, figyelmes, igazi nőnek éreztem magam mellette. Az elejétől fogva teljes őszinteséget beszéltünk meg az ő kérésére, ami utólag visszagondolva nagy hülyeség volt, de végül ez mentett meg egy életen át tartó szenvedéstől. Elmesélte, hogy az addigi összes barátnőjét megcsalta, de állítása szerint kinőtt belőle, szeretne már végre lehorgonyozni valaki mellett és ez a valaki én lehetnék. Én akkor azt gondoltam, „na végre egy pasi, aki képes és akar változni, meg egyébként is... csak nem olyan hülye, hogy engem is ugyanígy átverjen...”

Nagyon sokat kivett mindkettőnkből a több száz km-es ingázás, a találkozások megszervezése, esti Skype-beszélgetések stb. Tudtuk, hogy valakinek lépni kell, mert ezt így nem lehet örökké. Ő természetesen sajnálkozva mesélte el, hogy iparművészként nagyon nehéz lenne neki új „ügyfélkört” szereznie magának, őt vidékre köti az élete, a munkája, a családja. Természetesen én rohantam hozzá, szerelemtől elvakultan, önfeláldozóan, gondoltam, én a jég hátán is megélek, majd feltalálom magam, csak legyünk együtt. Így is lett... Hozzáköltöztem, hiszen ez volt a célszerű.

Itt jöttek a nagyobb problémák. Észre sem vette, de mindent rajtam töltött ki, akár munkahelyi gond volt, akár sok volt a munka, akár kevés, mindig volt valami. Egyszer-egyszer hazugságon is kaptam, ami nálam a fő bűnök közé tartozik, de mindig megmagyarázta valamivel, mit miért tett, én pedig hittem neki. Hozzátartozik a dologhoz, hogy én vittem el őt 30+ évesen otthonról, tehát a nyakamba szakadt egy önállótlan „gyerek”, aki virslin és vajkrémes kenyéren kívül nem tudott még enni adni sem magának (azóta is gyorsétteremben eszik). De persze „ő éhezett” itthon, legalábbis ezt panaszkodta...

Közben költöztünk még egyet és én is kaptam munkát, ahol nyilván teljesítenem kellett, elég hamar bedobtak a mélyvízbe. Ő is új munkahelyet kapott, jöttek a kihívások mindkettőnknek. Háztartást vezettem, a barátja voltam (mivel igazi nem nagyon volt/van neki), a barátnője, emellett egy kicsit az anyukája is kellett, hogy legyek, mert elég gyerek felfogása volt dolgokban, plusz még a saját karrieremmel és előrehaladásommal is foglalkoztam. Sokat veszekedtünk, amivel nem is lett volna gond, ha alkalmanként nem fajulnak el a dolgok, és ha egy bizonyos szint alá nem süllyed a szócsata. Én mindig próbáltam megbocsátani, neki ez sosem ment, talán nem is akarta. A régi kapcsolataiból maradt sérelmeket, tévhiteket és tanulságokat próbálta a mi kapcsolatunkban elhelyezni. Hiába mondtam neki, hogy én nem vagyok ugyanaz, mint ők, én nem akarok neki ártani, teljes szívemből szerettem, mindent kettőnkért, de inkább érte tettem. Ott voltam mindig, segítettem, támogattam, próbáltam beleszokni a művészéletbe, de egyre jobban eltávolodott.

Teljesen magamba fordultam. Éreztem, hogy gond van, de hiába kérdeztem, értelmes választ sosem kaptam. Én pedig szerettem tovább és bíztam benne, hogy idővel majd belejön az új élethelyzetbe, próbáltam neki teret, de inkább időt hagyni. Majdnem minden hétköznap este 6-10 között ért haza, hétvégén is dolgozott, így jóformán semmilyen értelmes dologra nem volt időnk mint pár, az évi egy nyaralásra előre időpontot kellett egyeztetnünk már év elején, ahol persze szintén én alkalmazkodtam az ő beosztásához, mert ugye az én munkám nem olyan fontos, én bármikor vehetek ki szabadságot... De nem értette, mi a bajom ezzel, hogy nem megyünk sehova, nem csinálunk semmit…

Őszintén megmondom, hogy a szex sosem volt olyan nagy szám, talán csak az elején, amikor még újdonság volt, neki mindig csak az volt a lényeg, hogy ő az ő részével meglegyen és viszontlátás... Próbáltam ötleteket bedobni, hogy ne laposodjon el, legyen valami változatosság, és ne mindig csak az ágyat gyűrjük, de valahogy nem volt rá vevő... Még több veszekedés jött, még durvábbak, gyalázta a halott szüleimet, a családtagjaimat, sőt egyszer azt vágta a fejemhez, hogy reméli, én is rákban döglök meg.

Na itt, ennél a pontnál megálltam és feltettem a kérdést magamnak... Hogy képes valaki ilyet mondani?! Akár szeretek valakit, akár nem, fogalma sincs, mit beszél. Mégis valahogy mindig előjött a szeretet bennem és megbocsátottam neki, annak ellenére, hogy ő bocsánatot szökőévente egyszer kért. Az idegösszeroppanás szélére kerültem, volt, hogy a rövidebb utat akartam választani lefelé, de tényleg annyira hülye voltam és vakon szerettem, hogy szavak nincsenek rá, hittem benne, hogy rájön, hogy mit csinál. Vártam és hittem... Aztán jöttek ilyenek, hogy odaadtam neki az autómat, jött volna értem munka után, csakhogy láttam a saját autómmal elmenni az orrom előtt, és egy másik nő ült mellette. Fél óra hívogatás után felvette és szó szerint ordított velem, hogy „órán vagyok, tudhatnád, miért hívogatsz?!”. Mikor közöltem vele, hogy láttam fél órája elmenni a munkahelyem előtt egy nővel, nem tudott mit mondani, jöttek a hazugságok... Valahogy sosem értette meg, hogy nem féltékenykedek, hanem utálom, ha a szemembe hazudnak (az egy másik dolog, hogy ő mindig nőkkel kapcsolatosan hazudott). Én voltam a beteg, a féltékeny, „kezeltessem magam” és hasonlók.

Decemberben került pont végleg a dolog végére, egy szombat este egy céges buliban voltak egy tinilánnyal, akivel dolgozik. Na, bevallom, hogy rá, de egyedül csak rá, tényleg féltékeny voltam! Természetesen „semmi okom nem volt rá”, még annak ellenére sem, hogy eddig majdnem az összes kolléganőjét felpróbálta, és hogy a kezdetektől láttam a kislány szemében, hogy hogy néz a páromra, csillogott a szeme, de persze ez „csak szakmai” volt és nekem hallgass a nevem... És lám, végül milyen igazam lett...

Ezután a buli után – már ha volt egyáltalán – hajnalban kaptam egy fülest, és így rájuk találtam egy hotel szobájában. 6 órán át ültem az ajtó előtt, hallottam a hangokat, de muszáj volt látnom, hogy nem vagyok paranoiás, hogy tényleg van valami köztük és nem vagyok hülye! Plusz azt sem akartam, hogy később letagadhassa ezt az egészet, mert simán megtette volna. Amikor reggel ajtót nyitott, nekiestem, borzasztó dühös voltam, és megalázva éreztem magam. A kislány sem maradt ki a jóból, ő is megkapta az áldást tőlem. Remegtem az idegtől és eszméletlen dühöt éreztem irántuk, de leginkább magamban csalódtam, hogy mekkora idióta vagyok. Na meg nem igazán értettem, hogy úgy ment el, hogy akkor már egy jó ideje nyugi volt köztünk, fel sem tudtam fogni, miért most?!

Ezután hazajött, pakolni kezdett, hogy akkor elköltözik. Eközben szóváltásba keveredtünk, mert szerinte indokolatlan volt a kirohanásom... Indokolatlan... Na persze... A másik oldalról könnyű... Mérgemben felborítottam egy széket a konyhában, amit ő úgy reagált le, hogy odajött és megfejelt. Szó szerint megfejelt... Mint a filmekben a pszichopaták, belebújt az arcomba és csak ezt hajtotta: „Na, mi van? Üssél vissza, gyerünk, de ököllel, üssél csak!” Elsápadtam, sokkot kaptam. Mi a fene baja van ennek?! Arrébb mentem és csak álltam, pár újabb kellemes mondat elhangzása után pedig elém állt és ököllel begépelte a gyomromat. Hallottam magamban belül, ahogy csattan az ökle, éreztem, hogy szúr... Nem is tudom, mi volt utána, mert teljesen besokkoltam. Ilyet velem még senki nem csinált... Összepakolt és elment, én pedig rohantam kihányni a vért a gyomromból... A kórházban már nem először jártam, mióta együtt voltunk, de ennyire komolyan még nem történt semmi, csak kisebb zúzódások. Ezúttal agyrázkódás és belső vérzés lett.

Nem jelentettem fel, mert egy faluban élnek, ahol nagyon sok rosszindulatú ember van, és a szüleit sajnáltam volna a szégyentől. Nagyon jó emberek és nagyon megszerettem őket. Nem érdemeltek volna meg egy ilyen megaláztatást a fiuk tettei miatt. Utólag persze kiderültek dolgok és megtudtam, hogy már korábban sem volt annyira alaptalan ez a féltékenység részemről a kislány irányába...

Ahogy ott feküdtem bent, kitisztult a kép, hogy mennyire hülye voltam és az orromnál fogva vezetett. Hogy mennyi olyan jel volt már az elején, amit észre kellett volna vennem. Hogy hallgatnom kellett volna a józan eszemre, amit én hülye hősszerelmes hagytam elnyomni magamban. És hogy talán a „gonosz exek”, akik előre figyelmeztettek, nem biztos, hogy annyira hülyeséget mondtak. És hogy nagyon nem oké, amikor olyan videót találsz a gépén, amin a volt barátnője reszketve, sokkos állapotban ül, ő pedig videózza és nevet rajta... Azóta már szerintem meg is van az új áldozata... Valaki, aki majd ugyanúgy, mint én és az előttem lévők, meg akarják majd menteni, mert ő tényleg egy beteg ember. Játszik az érzéseiddel és a valóságot a saját kénye-kedve szerint változtatja. Ő egy olyan zseniális bűnöző, aki úgy követ el bűnt, hogy eladja magát a nőknek és azt mondja nekik, amit hallani akarnak. Azt a közös jövőképet festi le nekik, amivel magához láncolhatja őket. És abban a percben, ahogy kezdenek öntudatra ébredni a nők és rájönni, kivel is vannak együtt valójában, ezáltal pedig az ő irányító alfahím-szerepe veszélybe kerül, lelép. Se indoklás, se bocsánatkérés.

Csak te maradsz egyedül a gondolataiddal és az életeddel, amit szisztematikusan romokba döntött és elvett tőled. Átformál és olyan mesterien teszi, hogy észre sem veszed. Aztán elmegy és visz magával téged is... Mert amióta elment, én már nem tudom, ki vagyok. Nem bízok az emberekben, mert félek, hogy újra átélem ezt a közel két évnyi fájdalmat. Fogalmam sincs jelenleg, mihez kezdjek, merre tovább, mert az egyetlen jövőképem, ami volt, vele úszott el. Úgy jött, mint egy üstökös és úgy is ment. Teljesen eltűnt. Válaszokat nem kaptam és most ott vagyok, hogy újra kell építenem magam, és nem tudom már, hogy ebből a közel két évből mi volt igaz és mit hittem én igaznak. Nem sajnáltatni akarom magam, mert tudom, hogy én voltam a hülye nő, aki eltűrte, hogy lábtörlő legyen, de azt nem hiszem, hogy ilyen megaláztatást érdemeltem volna.

És itt a tanulság mindenkinek, nekem is... elhittem, hogy egy másik ember meg tudja adni azt a boldogságot, amire vágyom és ezért képes voltam magamat is feladni. Pedig valójában először önmagunknak kell önmagunkban megkeresni a boldogságunkat. Soha nem szabad teljesen feladni magunkat, mert amikor a másik elmegy, nem marad semmi belőled... Csak arra tudok biztatni mindenkit, hogy hallgasson a megérzéseire. Ne a barátokra, ne a „jóakarókra”. Csak a belső hangra, az elsőre, ami jön. Ha jó, ha rossz, az az igazi.

Megpróbáltam összefoglalni az elmúlt két évet, bár rengeteg dolog lenne még, ami már-már bicskanyitogató, de úgy érzem, így is érthető a lényeg. Még ha nem is jut el a közvéleményhez, örülök és sokat segített, hogy ezt kiírhattam magamból valakinek, még ha nem is tudom, ki van a túloldalon. Jók vagytok és nagyon jó, amit csináltok és biztos vagyok benne, hogy sok embernek segítettetek már. Szeretem a Randiblogot, sziasztok!”