Sóvárogva vágyom a szürke hétköznapokat

Azt mondják, az írás terápia, hogy teljesen más csak gondolni valamit vagy le is írni azt. Majd meglátjuk…

A Lujza álnév jutott a fenti bevezetővel kezdődő levél beküldőjének, aki nem egy konkrét korábbi történetre reagál, hanem úgy általában fogalmazta meg, hogy mit érez, amikor a Randiblogban megjelenő sztorikat olvassa. Lujza ugyanis egy merőben más szemszögből látja a párkapcsolatok kérdését (is), mint a többség, pont ezért találtuk rendkívül érdekesnek és tanulságosnak mindazt, amit megfogalmazott. Feltételezzük, hogy önt is elgondolkodtatja majd Lujza levele – ha úgy érzi majd az olvasás után, hogy ön is szívesen írna, hogy van mesélnivalója, kérjük, küldje be saját történetét a Randiblog e-mailcímére!

„Lassan egy év betegeskedés, bizonytalanság sok mindent máshogy láttat az emberrel, főleg az értékrend rajzolódik ki élesebben, egy ilyen helyzetben egyszerűen nem lehet ezen nem elgondolkozni.

Bár nem kértem a sorstól, mégis így lett. Én nem akartam máshogy szemlélni a világot, és más ember lenni, mint amilyen azelőtt voltam… Ha még most is választhatnék, messziről elkerülném a betegséggel járó szenvedést, és maradnék inkább felszínes, egyszerűbb gondolkodású ember (bár tény, hogy a betegségem előtt sem voltam ilyen, de ez a helyzet még érzékenyebbé, de lényeglátóbbá tett).

Szóval az értékrend… Betegen fontos tudni, hogy semmi sem ugyanaz, hiába van az embernek egy teljes, szépen felépített élete, ha mindazt csak egy korlátozó burokból tudja szemlélni, szinte csak asszisztálni az egészhez. Mindaz, amiért az ember eddig küzdött, szép lassan elhanyagolható céllá válik. Rádöbben, hogy a régi célok nem is biztosan az ő céljai voltak, inkább egy eszményképé, amelyet a társadalom diktál. A megfelelési kényszerek és a mai világkép által diktált „értékrend” vált téves útmutatóvá.

Ezt persze csak most érzem már, amikor látom, hogy mások milyen faszságokat kergetnek, illetve milyen dolgoknak akarnak megfelelni. Kérdés, hogy ha 10 év múlva, teljesen gyógyultan és teljesen visszaszokva az egészséghez, azt elidegeníthetetlen jogomnak érezve, engem nem ránt-e újra vissza ez a köztrend… no ezt nem tudhatom. Most úgy látom, hogy mindent újra élveznék egészségesen, ha tehetném: állni a tömegben a buszon, hiszen ez azt jelenti, hogy megyek valahova, hogy teszem a dolgomat, alakíthatom a napomat, én élem az életem. Szinte sóvárogva vágyom azokat a csodálatos „szürke hétköznapokat”, amelyeket az emberek elfelejtenek szeretni, pedig azokon a napokon az ember benne van az „élet körforgásában”.

Egy hosszú betegség folyamán tapasztalataim szerint nemhogy felértékelődnek az emberi kapcsolataink, hanem ekkor kerülnek a helyükre, kiderül, kivel hányadán áll az ember. A család, a szerelmünk és a barátaink – jobb esetben – mellettünk állnak, támogatnak. Ilyenkor az ember rádöbben, hogy a párkapcsolatában hajlamos volt olyan dolgokon lovagolni, amelyek egy nehéz élethelyzetben jelentőségüket vesztik, holott az összes ilyen kis hülye feszültségkeltő cikk olyan mondvacsinált hülyeségekről szól, megerősítve az emberekben a kétségeket a saját kapcsolatuk, életük iránt.

Az a borzasztó, hogy ezekkel az álproblémákkal foglalkozó cikkekkel tele van az internet, de amikor az ember keres valami kapaszkodót azzal kapcsolatosan, hogy egy hosszan tartó betegséget hogyan lehet lelkileg viselni, máris kifogytak a találatok, leszámítva persze az azon eseteket, amikor arról van szó, hogy egy átlagos egészséges ember hogyan meríthet erőt egy hatalmas lelki erővel bíró lebénult, tolókocsi, fogyatékos...stb. ember esetéből… Tehát ami pontosan arról szól, hogy a másnak mennyivel szarabb és ez megintcsak az „egészséges” fogyasztói társadalmat célozza meg, nekik eladva a beteg emberek sztoriját....szánalmas.

Szóval, ami talán ennek a bejegyzésnek a lényege, hogy örüljünk, amíg tehetjük a dolgunkat a világban, még akkor is, ha kevés a pénzünk vagy nem tökéletes a párkapcsolatunk, mert én innen egy tökéletesen más helyzetből vágyom a szürke hétköznapok megélésére.”