„Mi van a barátoddal?” „Hát, egy hete jól volt”

Polina levele kapcsán merült fel bennem, hogy írjak ide, mivel szerintem igaza van.

Polina levele egyáltalán nem friss, mert még tavaly nyáron jelent meg, de nagyon fontos gondolatokat tartalmaz, ezért szeretjük időnként belinkelni új posztokba – bizonyára az alábbi levél beküldője, Adriel is így találta meg most. Adriel nagyon érdekes meglátásokkal folytatja azt, amit korábban Polina említett, sőt, Adriel saját kapcsolatának mérföldköveiről is mesél, kezdve például azon, hogy ez a szerelem távkapcsolatként indult még abban a korszakban, ami nagyon nem kedvezett a távkapcsolatoknak, és hogy milyen nehézségeket hozott az összeköltözés. Egy tipikus randiblogos sztori ilyenkor úgy folytatódik, hogy szakítás lesz a vége, de ne ítéljen elhamarkodottan, lehet, hogy Adriel levelén meg fog lepődni!

Ha elolvasta az alábbi történetet, és megjön a kedve a meséléshez, folytassa ön a beszélgetést! A Randiblog e-mailcímére bármikor beküldheti saját tapasztalatait, kíváncsian várjuk írását!

„Egyszerűen mindenkinek alkalmazkodni kell, és egy határon túl nem fog jönni szőke herceg vagy hercegnő (van egyáltalán ilyen?), mert nincs olyan ember, aki egy életen át el tud viselni, és cserébe semmit nem vár a másiktól, csak hogy legyen nyugodtan önmaga, mert hát ez a természetes.

Íme az én történetem:

17 évesen ismertem meg a férjemet, ő 15 volt akkor. 650 km választott el minket egymástól, internet, okostelefon (egyáltalán telefon) nuku, csetelés is csak nagy ritkán jött össze, amikor valahogy sikerült egyszerre elmennünk internetkávézóba, és előre megbeszélt szobában „találkoztunk” a Gyaloglón. Az első 2 évben leveleztünk. Rendesen, postán, minden 2 hétben egy levél. Romantikusan hangzik, ugye? Baromira nem volt az. Amikor valaki megkérdezi, hogy mi van a barátoddal, és te csak annyit tudsz mondani, hogy „hát, egy hete jól volt”... Nyaranta, telente találkoztunk, évente max. 4-szer, mikor a felnőttek elfurikáztak minket.

Idővel persze jött az MSN, aztán a Skype, a webkamera, közben felnőttünk mi is, és 8 év távkapcsolat után összeköltöztünk, aztán összeházasodtunk. És voltak összetűzések, persze. De talán mert olyan rég ismertük meg egymást, nem nagyon vettünk semmit igazán a szívünkre. Az életet tudni kell nem görcsölve élni.

A férjem nem szépfiú, és én tudom ezt. Persze én se vagyok modell. De számít ez? Komolyan ennyire számít pár kosárméret? Elárulok egy titkot azoknak, akik szerint a gyerek stigma: a két szülés alatt 3 kosarat nőtt a mellem. És meghíztam, de a férjem mindkétszer velem hízott. Aztán lefogytunk. Nem számított, mert nem ez a lényeg. Az ő lába is büdös, és ő is imád a WC-n dekkolni. A gyerekek is imádnak vele a WC-n dekkolni, vagy legalább a bilin. Ő meg utálja, mikor ordibálok, és nyilván ezeket az apróságokat még órákig lehetne sorolni. Mert ezek apróságok, és általában ezeken áll vagy bukik a történet. Az olyanokkal eleve nem is kezd az ember, akikkel még a legnagyobb dolgokban se bír zöldágra vergődni.

Nem tudom, hogy el fogunk-e válni valaha, remélem, hogy nem. De az biztos, hogy egy kapcsolaton dolgozni kell. Nekem. Nem a másiknak. És ha ezt teszi az ember elsőre, minden a helyére kerül. Talán könnyű nekem, mert nálunk Isten is bent van a családban. De ahol nincs is, a folyamatos önzés nem vezethet jóra. A válás most nagy divat, ahelyett, hogy megpróbálnánk megoldani a problémát, válunk. Nagyszerű! De a következővel se lesz jobb. (Isten adja, hogy ne legyen igazam, de azt hiszem, sajnos igazam van).

Aki pedig el van keseredve, annak fel a fejjel! Kicsit mindenkinek alkudni kell. Ahogy Polina, én is mindenkinek sok boldogságot kívánok!”