Kifelé menet lehányta a jobb lábszáramat

Érdeklődve olvastam Ildikó álnevű olvasójuk peches tapasztalatait félresikerült randijairól. Sajnálatos módon nekem is van néhány, bár utólag már szívesebben gondolok ezekre, mint humorforrásra, és így szívesen teszem közkinccsé, amennyiben van rá igény. Szeretném hangsúlyozni, hogy semmiképpen sem „a nők sem különbek” jelleggel teszem mindezt, egyszerűen csak emberek vagyunk, és társkeresés közben néha (gyakran?) összefutunk kevésbé jól sikerült példányokkal is.

Így szólt Humbert álnevű olvasónk alábbi levelének a bevezetője, amit Humbert még egy mosolygó szmájlival egészített ki. Az embernek néha jól esik elmesélni, milyen lehetetlen figurákkal hozta össze a sors társkeresés közben, ezt tette a bevezetőben említett Ildikó ebben a korábbi levélben, és ezt teszi alább Humbert is.

Megélni elég szörnyű, végigolvasni nagyon vicces – ez egy ilyen műfaj, szóval nagyon köszönjük Humbertnek, hogy megírta ezeket a történeteket, és figyelmeztetjük önt, hogy az ön sztorijait is szívesen meghallgatjuk! Ha volna kedve folytatni a sort, kérjük, írjon a Randiblog e-mailcímére!

„A kisasszony az első találkozás alkalmával késett 40 percet, mert állítása szerint még ki kellett mosnia a volt pasija ruháit. (Hmm, mintha még nem egészen sikerült volna túltennie magát azon a kapcsolaton...)

Bár az első találkozáskor is már kicsit bizonytalan voltam, azért „adjunk magunknak esélyt” alapon lett egy második randi. Kb. fél óra után már biztosan éreztem, hogy sajna tényleg nem vagyunk egy hullámhosszon, így amikor a végén megkérdezte, hogy mi lesz legközelebb, azt mondtam, hogy én nem érzem az összhangot, és szerintem inkább hagyjuk. Erre olyan jelenetet rendezett, hogy azt hittem leszakad az arcom, elkezdett kiabálni, hogy mit képzelek én magamról, nézzek már magamra, milyen szarul nézek ki, bezzeg ő meg milyen csinos, akit minden férfi megnéz (na ja, ha így viselkedik…), és én különben sem mondhatom meg neki, hogy mi legyen, és mekkora lúzer vagyok, mert ilyen nőm aztán az életben nem lesz. (Hát, az biztos!)

Első randin megivott három vodkát, vagy négy pohár bort, zárásként pedig egy Bailey’s-t. Kifelé menet minden különösebb előjel nélkül lehányta a jobb lábszáramat, majd a segítségünkre siető pincér srácot is. Életem leglovagiatlanabb tette volt, de hívtam egy taxit, előre kifizettem, és megkértem a sofőrt, hogy vigye szépen haza, de én nem kísértem el...

Kérdés első randin: Nem lenne-e baj, ha egy évig várnánk az első szexszel, mert ő igazi elköteleződésre vágyik, és ennyi önmegtartóztatás után lehet csak biztos bennem. (Jól sejtem, hogy ez azért a hölgyek szerint sem egészen normális?)

És a végére a legkeményebb: Pár nap levelezés után felvetettem a személyes találka lehetőségét. Azt írta, szerinte várjunk vele, mert nemsokára be kell vonulnia két hónapra leülni egy bolti lopást, de utána oké. (Mi vaaan??? Mondjuk lehet, hogy csak kamu lekoptató szöveg volt, de akkor bevált – és utólag is gratulálok neki a kreativitáshoz –, ha meg nem, akkor talán nem ért nagy veszteség.)

Hát ennyi, azért még nem adom fel.”