horoszkóp
shutterstock 789414151

Ezzel az információval és 21 vörös rózsával felvértezve indultam útnak

2018.04.11. 15:57

Na akkor én is megírom a történetem, hátha közben megvilágosodok, hogy mi az, amit máshogy kellett volna csinálni, mert akármennyit gondolkodom rajta, a megoldás nem jön közelebb, még ha lennének is ötletek.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Leó álnevű olvasónk levelét közöljük ebben a posztban. A levél természetesen a Randiblog e-mailcímére érkezett, ahova ön is írhat bármikor, ha úgy érzi, szívesen mesélne, ha van egy megosztanivaló története, vagy ha reagálna bármire, ami megjelent itt a rovatban. Bizonyos szempontból Leó is reagál a korábbiakra, hiszen jelent már meg az övéhez némileg hasonló történet itt a Randiblogban, de az övé mindenképpen a legrejtélyesebbek közé tartozik. Amint az a bevezetőből is egyértelmű, egy rosszul végződött kapcsolatról lesz szó, de ennél többet mi sem árulunk el előre, olvassunk inkább végig a levelet!

Elöljáróban annyit, hogy Svájcban élek, és egy kisebb város közepes kórházában dolgozom. Amikor hazajárok, ezt kocsival teszem, hogy otthon is mobil maradjak, és hogy az út ne legyen annyira unalmas, az üres helyeket meghirdetem telekocsira. Így találkoztam egy lánnyal.

Helyet foglalt nálam, majd elérhetetlen lett. Már elkönyveltem, nem is jön, de 30 perccel az indulás előtt jelentkezett, és ott is volt. Mivel első utas volt, így mondtam, szálljon előre, amire kijelentette, hogy fáradt és úgyis aludni fog, de azért oda ült. Nem tudom, miért, elkezdtem hozzá beszélni. Amit kérdeztem, arra válaszolt, de az igazi beszélgetés nem akart beindulni, de el sem aludt.

Tatánál beszállt a következő utas, és míg rá vártunk, már beindult a beszélgetés. Megtudtam, hogy öten vannak testvérek – ennek még lesz jelentősége –, és egyre több minden derült ki. Mintha ezer éve ismertük volna egymást, egy olyan „stand up”-ot kerítettünk, hogy a hátul ülök is dőltek a nevetéstől. Én csak azt vettem észre, hogy a végén már csak 110-zel megyek az autópályán, hogy minél később érjünk oda, ahol ki kell szállnia. Talán mondanom sem kell, hogy ellentétben más utasokkal, egy másodpercet sem aludt, és a végére a Facebookon is ismerősök lettünk. A kiszállásnál pedig érezni lehetett, fogunk még találkozni.

Este már Messengeren beszéltünk, majd reggel, este, majd jöttek a videók, majd mikor megkérdeztem, hogy lenne-e kedv egy találkozásra, már meg is beszéltük, hogy 3 hét múlva mindketten ráérünk egy hétvégén. Igaz, családi eseményre kellett mennie – ekkora családnál ez nem ritka – azon a hétvégén, de cserébe egy hétre rá már le is parkolt a lakásom előtt. A találkozás úgy sikerült, ahogy annak lennie kellett: megnéztük a csillagokat előbb az égen, majd egymás szemében. Elrepült az idő, és vasárnap 7 órával később, mint tervezte már ment is, mivel 350 km-re laktunk egymástól. Este még rövid videó, reggel a szokott időben jóreggelt-üzenet. Így ment ez pár hétig, majd én mentem hozzá. Ügyelet után fáradtan, de vacsora várt. Megmutatta, ő merre lakik, majd elhívtam egy kellemes étterembe, ahol szóba került, hogy a bátyja nemsokára nősül és nagyon örülne neki, hogyha elmennék vele az esküvőre. Mivel szabadságos időben volt, nem tudtam rá azonnal igent mondani, mert nagyon sok ügyeletet kellett volna elcserélni, hogy egyáltalán szabaddá tegyem magam. Azért kérte, próbáljam meg. A főorvossal 1 órát variáltunk, hogy mindent úgy rendezzünk, hogy meglegyen a csere.

Este kérdezte, hogy mire jutottam. Amikor mondtam, hogy sikerült, örömében ugrált és azt mondta, nagyon-nagyon örül.

Itt tennék egy kis kitérőt, hogy ki-micsoda: az álma az volt, hogy fogtechnikus legyen és igazából német nyelvterületen. Franciaországban, ahol élt, nem sikerült neki belépnie a képzése, így az egyik rokona cégénél dolgozott, mint mindenes, az egészségügytől meglehetősen távol álló területen. És igen, volt 11 év korkülönbség is a javamra.

Az esküvőre az én kocsimmal mentünk, és mivel én kocsival érkeztem a nagy napra, megkaptam a feladatot a testvéreinek szállítására, és a végén még a menyasszonyi csokorért is én voltam a felelős, és a nagymamák is általam jutottak el A-ból B-be.

Az esküvő jól sikerült, és amennyire lehetett, megismertem vagy 170 családtagját, és még utána a családi nyaralóba is elmentünk, és mindkét fél jól vizsgázott. A tábortűznél úgy beszélgettünk, mintha évek óta ismernénk egymást a családjával.

A kocsiban visszafelé elmondtam neki, hogy én jelenleg nem tudom a munkám otthagyni, de ha szeretné, és mivel neki kell a nagyobb lépést meghoznia, ha lenne kedve oda jönni, támogatnám mindenben: utánajárnánk a képzésének, ha felvennék, természetesen támogatnám, megtanulnánk németül, és ha végez, meglátjuk, merre tovább. Természetesen erre nem tudott rögtön igent mondani.

Miután elváltunk, én elkezdtem utánaérdeklődni, hogy hogyan is van a fogtechnikus-képzés, és hát az elején jócskán elijesztettek, mert azt mondták, csak tökéletes némettel lehet bármit elkezdeni. Egy hét múlva ő jött a hétvégére, és megint egy szép hétvégét töltöttünk együtt.

shutterstock 1021844029

Minden este videó, reggel fél hétkor a jóreggelt-üzenet, majd beteg lett. Semmi komoly, csak egy megfázás. A munka miatt nem tudtam menni, majd beszélni akart: „sajnálom, de átgondolta, és Berlinben akar tanulni”.

Nem értettem, kértem, adjon időt, mert már időpontom volt egy fogászatnál.

Amikor mondták, hogy nagyon szívesen vesznek minden gyakornokot akár hónapokra is, és ha meg vannak elégedve, akkor egyszerűen szólnak a képzési központba, és felvételi nélkül beveszik a képzésbe.

Ezzel az információval és 21 vörös rózsával felvértezve indultam útnak, bízva abban, hogy létezik az, amit az ember a filmekben lát.

Láthatóan örült az ajánlatnak, de hideg maradt. Amikor megkérdeztem, miért döntött így, nem tudta megmagyarázni, azt mondta, hogy nagyon hasonlítunk egymásra, és hogy nagyon „jó fejnek” tart, de mást nem tudott mondani.

Azóta nem beszéltünk, és nem láttuk egymást... Minden este várom, hogy jelentkezzen, de ez sajnos nem történt meg a mai napig.

Amit nem értek, ha valaki láthatóan szeretetből minden támogatást felajánl, ahol csak be kell menni, azt csinálni, amit az ember szeretne, és biztosan elérheti azt amire vágyik, akkor miért kell egycsapásra teljesen kifordulni? Megijedt az elköteleződéstől? Csak ezt tudom elképzelni. De továbbra is hiányzik... És ami még zavar: ezt a döntését nem tudtuk megbeszélni, pedig biztosan lett volna egy közös nevező...”

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!