Mire felpillantottam, a párom a cuccai felét már összepakolta

A jelenlegi, illetve inkább már legutóbbi kapcsolatomról és a bonyodalmakról szeretnék írni. Ahhoz, hogy megértsék, mindenképpen kell egy hosszabb felvezetés, de amúgy is eléggé hosszú a történet, előre is elnézést kérek érte. Nem tudtam rövidebben megfogalmazni.

Ebben a posztban megint egy olvasói levél kerül sorra, ezt most Timon álnevű olvasónk küldte be a Randiblog e-mailcímére, ahova természetesen az ön levelét is várjuk, ha úgy érzi, lenne kedve mesélni, vagy hozzátenne valamit az egyik posztunkhoz a saját tapasztalataiból. Írhat bármikor, akár most azonnal!

Mi itt a Randiblognál rég nem osztjuk azt a tévhitet, hogy hosszú=unalmas, ezért Timon bocsánatkérését sem vettük komolyan, és milyen igazunk volt: ehhez a történethez tényleg kell az összes alábbi részlet, amit Timon ráadásul lebilincselő őszinteséggel ír le. Szóval nyugodtan szánjon rá ön is pár percet ennek a posztnak a végigolvasásához, amiből kiderül, mi tette tönkre Timon legutóbbi kapcsolatát és miért. Hát nézzük a történetet!

„Elmúltam 40 éves, elváltam, gyermekem nincs. Sosem voltak kalandjaim, csak hosszú kapcsolataim.

Az első 17 éves koromban kezdődött, 2,5 évig tartott és a lány a végén rendszeresen megcsalt.

Előtte sem kedveltem a sumákolást és a mellébeszélést, de azóta még kevésbé.

Ezután hosszú szünet, majd megismerkedtem (egész pontosan újra megismerkedtem, mert korábban már találkoztunk) a feleségemmel. 10 évig voltunk együtt, ebből 8 év házasság. Jogos a kérdés, hogy miért nem lett gyerekünk. Valami mindig közbejött. Történt valami rossz és ő fél évre összetört lelkileg, állandóan sírt, rendszeresen belémkötött, pedig nem velem volt baja. Szerettem, hát elnéztem neki. Amikor felhoztam, hogy ez nem jó így, akkor én voltam szívtelen, de szerettem, hát elnéztem neki. A kellemetlen az volt, hogy hasonló dolgok szinte minden évben voltak a családjában (halálesetek, súlyos betegségek és hasonlók), így jóformán erről szólt az életünk. Én pedig tűrtem, támogattam, mert szerettem. Aztán idővel már ott tartottunk, hogy mindig mindenért én voltam a hibás és akkor jött az, hogy „Ez így nem mehet tovább, mert akkor elválunk”. Nagyjából két év telt el így, amikor is azt mondtam egy alkalommal, hogy OK, akkor elválunk. Mondanom sem kell, hogy eddigre már egy roncs voltam. Lelkileg és érzelmileg teljesen elfogytam, az önbecsülésem – elnézést a szóhasználatért – a béka segge alatt.

A válás sem volt könnyű, ráadásul kitartó aknamunkával a barátaimat is elmarta mellőlem. Ebben az átmeneti időszakban (már külön éltünk, beadtuk a válókeresetet, de még nem volt meg a tárgyalás) találkoztam egy lánnyal, akiről később kiderült, hogy csak a sebezhetőségemet kihasználva szórakozott velem. Persze az egész kimerült az állandó hitegetésben, élvezte, hogy szórakozhat velem, mivel én nem álltam készen egy újabb kapcsolatra. Amikor már úgy éreztem, hogy igen, akkor meg elkezdett szemétkedni.

Ezután megint szünet és találkoztam egy lánnyal, aki teljesen más volt. Határozott, őszinte, szókimondó. Ő is meghallgatott engem. Sőt, ő tanított meg rá újra, hogy mondjam el, amit érzek és gondolok, mert ezt menet közben kinevelték belőlem. Azt is elérte, hogy ne magamat hibáztassam mindenért, olyanért is, amit el sem követtem. Rendkívül jókat tudtunk beszélgetni, gyakorlatilag mindenről, és sokszor egymás mondatait fejeztük be. Persze ennek az lett a vége, hogy 3 év után már inkább csak barátok voltunk.

Viszont nagyon jól helyrerakott ez a kapcsolat (a barátságunk azóta is tart). Visszatért az önbizalmam, jobban kiállok magamért és a beletörődésből megértés lett.

Végre eljutottunk a jelenbe. Hosszú évek után találkoztam az általános iskolai szerelmemmel. Persze csak olyan plátói szerelem volt, de nagyon odavoltam érte. Nem szakadt meg teljesen a kapcsolat, időnként összefutottunk (a legutóbbi óta eltelt vagy 10 év) és közösségi oldalon is ismerősei vagyunk egymásnak.

Kicsit több, mint 1 éve egy nagyobb társaságban találkoztunk és nagyon jól elbeszélgettünk. Élveztük egymás társaságát és mindketten kevésnek éreztük az ott töltött időt, így a közösségi oldalon folytattuk a beszélgetést.

Kiderült, hogy az ő kapcsolatai is hasonlóan rosszul végződtek, beleértve egy rossz házasságot és egy nehéz válást is. Mindezek mellett a családja sem igazán megértő.

Ettől függetlenül nagyon tetszett az éles esze, a humora és a határozottsága, amik már gyerekként is nagyon vonzóvá tették. Feléledtek bennem a régi érzések. Szó szót követett és megbeszéltünk egy nem randi jellegű találkozót (igen, szó szerint így!). Jól sikerült, de azt is kevésnek éreztük, így megbeszéltünk egy következőt.

Mindkettőnknek voltak fenntartásai, hiszen volt jó néhány rossz tapasztalatunk már, de végül mégiscsak egy pár lettünk. Tudtuk, hogy nem lesz egyszerű.

Bíztam abban, hogy pont a korábbiak miatt, talán jobban tudunk figyelni a másik kéréseire, elvárásaira és több megértést tudunk biztosítani.

A nehézségek sorát az is gyarapította, hogy mindkettőnknek megvan a maga élete és egzisztenciája, valamint rengeteget dolgozunk és így nehéz volt a szabadidőnket (ha volt egyáltalán) összehangolni. Erre nagyon hamar az lett a megoldás, hogy összeköltöztünk. Persze nem egyik napról a másikra, hanem fokozatosan.

Még így is gyakran előfordult, hogy esténként egymás mellett ülve dolgoztunk, de legalább együtt voltunk, egymás közelében.

Amikor nagyon kiakadt valamin és sírni kezdett, mikor hazaért, már éreztem, hogy ehhez nagy lelkierő kell majd részemről, mert felsejlett előttem az exfeleségem képe. Sajnos az is bekövetkezett, hogy bennem is talált valami hibát, amikor valaki kiakasztotta. Mondtam neki többször is, hogy ez azért nem jó így és ne is várja, hogy mondvacsinált „hibámért” kérjek bocsánatot. Látszólag megértette, egyértelműen javultak a dolgok és kezdtünk egyre jobban összehangolódni. A problémák azért jelen voltak. Rengeteg régi sérelem, amit nem, vagy nem teljesen dolgoztunk fel. Előfordult, hogy nem vágytunk a másik közelségére, de még az érintésére sem. Megbeszéltük és nem volt sértődés. Tudtuk, hogy nehéz lesz.

Aztán elkezdtek rossz irányt venni az események. Megint egyre többet sírt és egyre gyakrabban gyűlölt mindent és mindenkit. Egy idő után már teljesen tehetetlennek éreztem magam, mert úgy gondolom, hogy mindent megtettem azért, hogy itthon elfelejtse a rosszat, de sokszor már rám sem figyelt, csak dühöngött magában. Napi szinten hallgattam a monológjait, hogy mi miért rossz és ki miért szemét. Időnként annyira tüskés volt, hogy szinte fizikai fájdalmat okozott.

Reménykedtem abban, hogy ez csak az egész évben jelenlévő embertelen mennyiségű munka és az ezzel járó hatalmas stressz miatt van. Kora ősszel elmentünk egy hosszúhétvégére wellnesselni, de az idő felét ott is munkával töltötte. A többi része jó volt, de nem tudtuk kipihenni magunkat, nem tudtunk igazán lazítani.

Abban bíztam, hogy az év végére tervezett két pihenős hétvége (az egyik egy közös családi esemény, a másik egy családi szilveszterezés egy wellness szállodában) elég lesz, hogy ellazuljunk és végre normálisan megbeszélhessük a dolgokat.

Idáig már nem jutottunk el.

Egy alkalommal megint dühöngve és sírva jött haza. Próbáltam nyugtatni, de éreztem, hogy megint belém fog kötni. Ekkor hívott a nővérem, hogy a karácsonyi családi dolgokat megbeszéljük.

Beszéltünk fél órát és mire felpillantottam, a párom a cuccai felét már összepakolta, mondván, hogy ez így nem mehet tovább. Én meg csak pislogtam, mint a kiszántott egér, hogy mi ez az egész.

Megint előhozakodott valami marhasággal és itt betelt a pohár. Egyetlen dolgot kértem tőle már az elején is, hogy ne játssza el azt, amit az exfeleségem. Indokolatlanul belémköt ÉS utána megfenyeget, hogy akkor vége, mert ez így nem mehet tovább. Többször is megbeszéltük, hogy ezt az egyet semmiképpen sem vagyok hajlandó elviselni, mégis megcsinálta. Mondtam neki, hogy akkor most már nyugodtan fojtathatja is a pakolást. Persze visszakozott volna, de úgy, hogy közben még mindig engem okolt. Végül egy hét kellett, hogy elcuccoljon, de végig bennem kereste a hibát. „Nekem nem lehet rossz napom?” „Ezt az egyet nem tudod nekem megbocsájtani?”

Lehet rossz napja, na de állandóan? És azt is pontosan tudta, hogy ezt valóban nem fogom megbocsájtani. Ha megtenném, hol lenne a vége? Hányszor csinálná még meg? Hányszor venné semmibe, mit kérek tőle? Hányszor gázolna át rajtam lelkiismeret-furdalás nélkül, mert nincs súlya a szavaimnak?

Sokak szerint kemény vagyok, de az igazamat senki sem vitatja. Mindent megtettem, amit tudtam, hogy segítsek neki túljutni a múlton, de ahhoz is foggal-körömmel ragaszkodik és a jelen problémáit sem oldja meg, azt várja, hogy hozzá idomuljanak.

Sok dolgot el lehet nézni és sok mindent meg lehet bocsájtani, ha szeretünk valakit, de itt is kellenek a határok, mert különben azt vesszük észre, hogy felőrlődtünk.

Óriásit csalódtam, mert egy intelligens embertől nem ezt vártam, főleg úgy, hogy tanulhatott volna a múltból és figyelembe kellett volna vennie, hogy a kölcsönösség fontos. Hogyha állandóan az egyik fél körül forog minden, annak óhatatlanul vége lesz.

Most azt kértem tőle, hogy hagyjon időt, mert gondolkodnom kell, feldolgoznom a történteket, de ez nem jelenti azt, hogy van visszaút. Csak annyit ígértem, hogy valamikor leülünk beszélgetni. Ehhez képest folyamatosan hívogat és folyamatosan beszélni szeretne, de ezzel csak azt fogja elérni, hogy idővel már látni sem akarom majd.

Ezek után hogyan lehetne még visszaút? Azt az egyszerű dolgot sem teszi meg, hogy kicsit békénhagy és ő is elgondolkodik a történteken.

Eltelt 2 hónap, mindkettőnk részéről rengeteg munkával. Időnként hívogatott, de végül megértette, hogy időre van szükség, az pedig nem sok van neki sem.

Mivel mindkettőnknek vannak mozgásszervi problémái, megbeszéltünk egy közös gyógyüdülést (szép, régimódi szó, de ez fedi a valóságot), amikor a gyógyulás és a pihenés mellett a közös dolgainkat is meg tudjuk beszélni.

Gyakorlatilag végigdolgozta az egészet és a beszélgetésből nem lett semmi. Az kevésbé volt fontos.

Pár nappal később határidős munkán dolgoztam és sírva hívott, hogy baja van és eljönne, hogy kisírja magát és megnyugtassam. Nemet mondtam. Nem volt könnyű, de ő akkor is inkább dolgozott, amikor előre megbeszéltük, hogy magunkkal foglalkozunk.

Sajnálom, mert jó ember lehetne, de annyira elmerült az önsajnálatban és az emberek, meg az egész világ gyűlöletében, hogy észre sem veszi, hogy mindent megmérgez maga körül.

Csalódott vagyok és szomorú, mert erre gondolok:

És így múlik el a világ dicsősége.”