Több száz képet találtam a gépén: a hölgyismerősei meztelenül

Egy ideje követem a Randiblog személyes történeteit, és noha régebben irtóztam attól, ha valaki nyilvánosan teregette ki a szennyesét (még ha névtelenül is), beláttam, ennek is megvan a világosabb oldala.

Jómagam többször indítottam blogot, kísérletet tettem kisebb csoportok szervezésére, ami hasonló tapasztalatokkal bíró emberkékből állt. A blogjaim általában egy napot éltek meg (jobb esetben, mert azonnal megbántam, hogy belefogtam, és szinte azonnal töröltem a bejegyzéseimet), a csoportok még azelőtt szétszéledtek, mielőtt érdemben megismerhetett volna bárki bárkit, így felhagytam vele, és mély önvizsgálatot tartottam, azóta okosabb vagyok.

Ettől függetlenül nem telik el úgy nap, hogy ne jutna eszembe, mekkora barom voltam, mennyi időt vesztegettem el fölöslegesen egy nagy senkiért. Végre-valahára szeretném egy kerek történetbe foglalni azt a többévnyi küszködést, amin átmentem.

Zita álnevű olvasónk-levélírónk jó hosszú bevezetőt írt történetéhez, amihez nem is szeretnénk túl sokat hozzátenni, csak figyelmeztetjük önt, hogy minket még ez a bevezető sem készített fel az alábbi sztori összes fordulatára. Minden idők egyik legemlékezetesebb olvasói levele ez itt a Randiblog Inboxban, ezúton is köszönjük Zitának, hogy végül meggondolta magát és megírta nekünk a történetet. Ha úgy érzi, ön is szívesen mesélne, kérjük, küldje be ön is saját történetét a Randiblog e-mailcímére!

„Egy kisvárosban nőttem fel. Tipikus jókislány voltam: rendesen viselkedtem, rendesen tanultam, illemtudó voltam, nem volt velem semmi gond, ugyanakkor nem is történt velem soha semmi érdekes vagy rendkívüli...

Iskolán kívül gyakorlatilag nem is jártam sehová, otthon belebújtam a könyveimbe, később a laptopomba, és éltem a magam egyszerű életét. Nem voltam (és mai napig sem vagyok) társasági ember, a szórakozóhelyektől pedig egyenesen lever a víz, így amikor megfogant bennem az érzés, hogy nagyon szeretnék egy társat, interneten kezdtem el ismerkedni.

Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor ért el odáig a dolog, hogy egyáltalán személyes találkozásig eljussak bárkivel. Ezt betudtam annak, hogy nem vagyok elég izgalmas, elég titokzatos, nem használok rafinált női praktikákat, egyszóval baromi unalmas vagyok, ráadásul még naiv is.

Ugyanakkor furcsállottam, hogy miért én vagyok az egyedüli, aki nem kell senkinek. A barátnőim és távolabbi ismerőseim már túl voltak a sokadig találkozón, csókváltáson és minden máson, amit a sorrend megkövetel, de jártam már lakodalomban is, ami szimpla netes ismerkedésnek indult. Borzasztóan irigy voltam, mert nem éreztem úgy, hogy bármelyikük szebb/jobb/odaadóbb/izgalmasabb lett volna nálam, mégis, valahogy senkinek sem kellettem...

Nem adtam fel mindenesetre, és továbbra is a virtuális térben próbálkoztam. Néhány hónap elteltével megtörtént a csoda, amire vártam: találtam valakit, akivel maximálisan megértettük egymást (legalábbis én így éreztem). Ő már rengeteg csalódáson túl volt, az egész életét elmesélte a-tól cettig. Eleinte nagyon megsajnáltam, aztán én is a bizalmamba fogadtam, és minden történést megosztottam vele, a beszélgetéseink egyre sűrűsödtek. Megtaláltuk egymást iwiw-en is, és akkor ért az első döbbenethullám, mert sejtettem, hogy nálam idősebb illetőről van szó, de azt nem, hogy majdnem dupla annyi idős, mint én, aztán a másik hullám, mikor megláttam, hogy egy fél országgal messzebb lakik... Ekkorra viszont már késő volt hallgatni a józan eszemre, nagyon megszerettem őt.

Nagyon érett a személyes találkozás is, hihetetlenül vártam, hogy végre teljes valójában láthassam. Aztán jött a fejtörés, hogy ki látogasson meg kit. Én azt szerettem volna, ha ő látogat meg, mivel kettőnk közül ő volt az, aki önálló, független, és saját keresettel rendelkezett, én meg egy kiskorú kamasz voltam, akit soha nem lehetett otthonról kirobbantani, másfelől pedig csak a karácsonyi/szülinapi pénzével kalkulálhatott. Ő fordítva gondolkozott: egyrészt mivel kisebb városban élek, több az ismerős arc és a kíváncsi tekintet, és tisztában volt azzal is, hogy a szüleim nem repesnének az örömtől, ha tudomásukra jutna, hogy kiért vagyok odáig meg vissza. Ja, és én fél áron utazom, neki meg drága az útiköltség.

Végül én indultam útnak, valami nagyon átlátszó ürüggyel. Végigizgultam az utat, elképzeltem, milyen lesz az első találkozás, hogy szeretnék hozzábújni, megölelni, kizárni a külvilágot...Aztán amikor megláttam, akkor jött a még nagyobb döbbenet...Az életkor és a távolság után a méretben is jelentkezett némi többlet, legalább 30 kilóval nagyobb kiterjedésben jelent meg, mint ahogyan a képein szerepelt. (Frissen rakta ki őket, nem gondoltam, hogy minimum 5 éves képek fölött mélázok...) De már ez sem érdekelt. Tettünk egy nagy sétát a városban, rengeteget beszélgettünk, aztán elmentünk vacsorázni. Egy közeli Burger Kingbe vitt el. Nem voltak nagy elvárásaim, de azért kicsit nívón alulinak éreztem a helyet. Aztán amikor elmesélte, milyen rossz a helyzet a munkahelyén, és hogy nincs valami fényes fizetése, megint csak megsajnáltam, és nem panaszkodtam, zokszó nélkül álltam a részemet.

Egy-két hónappal később történt az újabb személyes találkozó, úgy éreztem, megbolondulok, ha nem láthatom. Kérleltem, hogy valamilyen köztes településen találkozzunk, mert oda-vissza csak az utazásom egy fél nap, és nem igazán tudunk minőségi időt eltölteni egymás társaságában... Újból felhozta, hogy nem igazán van most pénze, pedig nagyon szeretne látni. Azt sem ajánlotta fel, hogy akkor az én útiköltségemet kifizeti, de nem érdekelt. Felajánlottam, hogy állom az ő részét is félútig, csak találkozzunk. Nem kellett sokat várni a válaszra, egyből rábólintott, én meg örültem, hogy hurrá, csak mi ketten, távol mindenkitől...

Furcsa volt a találkozás, mert virtuálisan már nagyon messzire jutottunk, sorra jöttek az erotikusabb tartalmú SMS-ek is, személyesen meg olyan bénán éreztem magam, mintha mindig mindent újból kellene felépíteni. Persze bátorított, hogy „úgy” is közeledjek felé, de egy idegen településen az utca közepén nem sok romantikának volt helye. Ismét sokat beszélgettünk, összebújtunk, de hamar vége szakadt a napnak, és egyikünk ment erre, a másikunk arra. Egy lepukkant állomásról indultak a járatok, az övé 10 percen belül érkezett, az enyém akkor ment el… a következő járatig 2 órát kellett várnom. Természetesen nem várta meg velem, mert neki másnap korán kellett munkába mennie, és sűrű bocsánatkérések és pár „máris hiányzol” után felugrott a járműre. Persze, megértettem, lenyeltem ezt is.

Aztán jöttek az újabb találkozók, majd egy éven keresztül. Természetesen minden egyes alkalommal én fizettem kettőnk útiköltségét, az évek alatt összegyűlt pénzem egyre megcsappant, de nem zavart, otthon éltem, nem volt gondom semmire. Ő pedig elérte, hogy sajnáljam, és hogy meg akarjam őt menteni ettől a gonosz, kizsákmányoló világtól… Mindig hatalmasat beszélgettünk, ölelkeztünk, csókolóztunk is, kis híján le is tepert a vonaton. Komolynak éreztem a szándékait a pénztelenség ellenére (én hülye), és úgy voltam vele, hogy eleget várt, történjen meg, aminek meg kell történnie.

Az otthoniak is tudtak arról, hogy van valakim, bár nem tudták mire vélni, miért nem mutatom be nekik, mindenesetre nem mondtak se fehéret-se feketét, folytatódott a találkozgatás. Egy szűk év alatt eljutottam emberünk lakására, és ekkor jött a sokadik megdöbbenés: a lakás tele volt SZEMÉTTEL. Bokáig gázoltam a papírgalacsinokban, az ételes dobozokban, műanyag evőeszközökben. Irdatlan piszok volt a lakásban, és ilyet soha életemben nem láttam ezelőtt… De ismét nyeltem egy nagyot, ő pedig előadta, hogy nem tud takarítani, mert allergiás a porra (???), és hogy amúgy is, itt fenn egyedül teljesen el van keseredve, munka után semmire nincs ideje. Újfent megsajnáltam, és kéthetente feljártam takarítani a lakását. Közben ő bőszen számítógépezett, de én mondtam neki, hogy nyugodtan pihenjen, eleget dolgozott a héten is, majd én segítek neki mindenben.

Amikor emberi életre alkalmas állapotba került a lakás, nem volt más hátra, mint összekucorodni az ágyon, és megtörtént, aminek meg kellett. Teljesen magunkon kívül voltunk mindketten, alig vártuk a hétvégéket, hogy újból megtörténjen a dolog. Közben persze voltak érdekességek, volt, hogy egy hétig nem tudtam telefonon elérni, ekkor közölte, hogy elromlott a telefonja. Szülinapjára vettem neki egy vadiújat. Amikor elvittem neki, adott egy puszit és órákon keresztül bűvölte a telefont, szinte rám sem nézett. De még mindig nem volt elég, hihetetlenül naiv voltam és hihetetlenül szerettem, a fél karomat odaadtam volna érte, mindenki hibás volt az elbaszott dolgaiért, csak ő nem, és ezt szentül elhitette velem.

Másfél év után elköltöztem hazulról, és hozzá költöztem. Ekkor tisztult ki igazán a fejem. Hajnalokig a számítógép előtt ült, chatelgetett, játszott, aztán pár óra alvás után felkelt reggel, újból le a gép elé, és rendszeresen elkésett a munkából. Persze mindig a busztársaság volt a hibás, amiért elkésett. Számtalanszor be sem ment dolgozni, mert „rosszul volt”, de fel sem hívta a főnökét, csak sunyiban átküldött neki egy SMS-t és kikapcsolta a telefonját. Képezni sem akarta magát, úgy összességében elvolt magának. Velem sem foglalkozott, nem volt több lelkizés, több mélyenszántó beszélgetés, és testiség sem nagyon.

Egyszer, amikor elment munkába, felszabadultam a számítógépére. A létező ÖSSZES nőnemű ismerősétől meztelen képekért kuncsorgott (mint hogy anno tőlem is, amikor már bizalmasabb viszonyba kerültünk), félreérthetetlen utalásokat tett feléjük, miközben én lestem minden kívánságát, és rám sem nézett miután úgy érezte, megszerzett. Több száz képből álló galériát találtam a gépén, amin a hölgyismerősei szerepelnek meztelenül, és nem is mindet a hölgyek küldték át neki… Egyszerűen undorító volt.

Szedtem a sátorfámat, és kiléptem az életéből. Fura volt, hogy sírt, aztán gondoltam magamban, hogy a pénzemet siratta. Siratta, hogy nem lesz, aki tovább hizlalja, aki telefont vesz neki, aki mindent kifizet helyette. Nekem egy fillérem sem maradt a hosszú évekig félrerakott pénzemből, ő meg röhögött a markába, hogy palira tudott venni ennyi időn keresztül egy naiv kislányt.

Sajnos ezzel nem ért véget a kálvária. Mint utólag kiderült, keylogger programot rakott a telefonomra, és minden beszélgetésemet figyelte, annak ellenére, hogy rá sem néztem más férfira, amíg vele voltam. Miután újra képessé váltam randizni, és találtam egy nagyon aranyos fiút, folyamatosan kapta a zsaroló e-maileket a meztelen képeimmel. Követelte, hogy fizessen x-százezer forintot, és nem kerülnek nyilvánosságra a fotóim. Feljelentést nem tettünk, semmilyen bizonyíték nem állt rendelkezésünkre. Kamu IP címről, kamu e-mailcímről írogatott, én meg minden létező emléktől megszabadultam, ami rá emlékeztetett. Így teljesen eltűntem a virtuális térből egy jó időre. A képekkel kapcsolatban nem volt szégyenérzetem, fiatal voltam, naiv és hülye, az internet pedig tele van meztelen nők képeivel, úgy voltam, hogy még ha el is küldi valakinek, nem tud meghatni. Nem éltem pezsgő társasági életet, nem volt olyan személy, akinek ne tudtam volna szemébe nézni emiatt. Másrészt ismertem már ennyire, hogy túl kicsinyes ahhoz, hogy csakúgy közkinccsé tegye a képeimet...

Ezután csöndben eltelt egy év, a keylogger továbbra is ott volt a telefonomon, és erre a következő incidens után jöttünk rá. Éppen hazafelé tartottam, és a fiúnak, akivel kezdett kialakulni a kapcsolatunk, megírtam, melyik járattal érkezem, hogy elém tudjon jönni. Elég korán indultam, a kocsi, amiben ültem, szinte teljesen üres volt. Aztán az egyik megállónál pont velem szemben ült le egy férfi. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Aztán egyszer csak megszólított, és előadta világra szóló kalandjait. Nagyon szórakoztató volt, sejtelmem sem volt róla, hogy mi (pontosabban ki) informálta, hogy ezen a járaton leszek, és hogy hogyan kell velem kommunikálni, hogyan férkőzzön a bizalmamba. Az út végén e-mail címet cseréltünk, és kéthetente érkezett tőle egy levél. Semmi olyan dologról nem írt, ami személyesebb lett volna, szórakoztatónak is találtam, megválaszoltam a leveleit.

Persze nem kellett sokat várni, nem sokkal később már érkeztek a kétértelmű üzenetek, találkozót kért, és monitorozta, meddig vagyok hajlandó elmenni. Belementem a játékba, hitegettem, hizlaltam az egóját... Nem is kellett sokat várni, ismét jött egy levél kamu IP címről, kamu e-mail címről a fiúm „postaládájába” screenshotokkal és beszélgetésfoszlányokkal (olyanokkal is, amiket nem én írtam), hogy megint átvert engem, és hogy nagyon meg fog dugni ez az illető, és ha-ha-ha, hogy beleszart a lecsónkba és ez őt örömmel tölti el.

Az akkori fiúm (aki azóta a vőlegényem) megtalálta a keyloggert, és letörölte a telefonomról. A beavatott férfi még próbálkozott párszor, mindenféle szerelmes üzenetekkel bombázott, éves szinten üzent nekem, jelenleg körülbelül 6 különböző profilja van felvéve a tiltólistámra, és együtt röhögünk rajta.

Arra viszont a mai napig nem sikerült rájönnöm, milyen indíttatásból lesz valaki kicsinyes pszichopatává, miért akar valaki mindenáron manipulálni, tönkretenni másokat ahelyett, hogy azon igyekezne, hogy önmagát fejlessze, rendbe tegye az életét. Én elbuktam az életben, majd leporoltam magam, és mentem tovább. De ezek az emberek, úgy érzem, örökre a múltban ragadtak.”