A gép indulása előtti este mégsem jött haza

Bár még friss az élmény, már régebben is több levelet olvastam tőletek és sajnos sokakkal megtaláltam a párhuzamot, de akkor még én magam se akartam beismerni a valóságot. Sok ponton egyet értek Gemma levelével, de a legfőbb pont amellett, hogy én is külföldön éltem és sokat szenvedtem egy haldokló kapcsolatban, az, hogy „engedni a legnehezebb, de aki menni akar, azt ne fogd vissza (inkább add rá a kabátot, mielőtt ő veszi fel!)” Hát engedjétek meg, hogy elmeséljem saját, filmbe illő történetemet, mely nem az első sajnos… Mintha csak Hollywoodban lennék (újra!).

Anita álnevű olvasónk levelét közöljük ebben a posztban, aki egy korábban megjelent sztorira hivatkozik a bevezetőben. Gemma történetét itt találja, és valóban érdekes, hogy mennyi a párhuzam a korábbi poszt és Anita alábbi levele között. Anita egy fájdalmas élményen ment keresztül, de levonta a következtetéseket, a sztori után alul pontokba szedve foglalta össze, hogy mi mindent fogadott meg magának a férfiakkal kapcsolatban a történtek után. Ha ezek után ön is írna, kérjük, ne fogja vissza magát, alább találja a címünket, klikkeljen a gombra, és már írhat is nekünk!

„Életkorom ellenére sok abszurd történet virít már az emlékkönyvemben. Sok meredek kapcsolat, megannyi élmény, de mégis ez viselt meg a legjobban mind fizikailag, mind szellemileg.

Mindig is sokat utaztam, mert ez volt az életcélom, vagy épp a munkám hozta úgy. Világ életemben Amerika volt az álmom, mint sokan másoknak. Volt akkora szerencsém, hogy az élet egy csodás embert sodort az utamba, aki ezen vágyamat egy szempillantás alatt valóra is váltotta. Aztán esemény eseményt követett, mi sajnos elváltunk, de továbbra is kint maradtam, küzdöttem, és bármit megtettem volna a kinti életért. Akkor még bármit! Elbűvölt Hollywood megfoghatatlan, olykor lehetetlen bűvölete, amiért (most rádöbbenve) a ma napig epekedek.

Aztán a munkám miatt egyre többet ingáztam Európa és Amerika között. Se család, se barátok, se párkapcsolat. Egy év kimerítő álomhajhászata és megannyi út után úgy döntöttem, kiszállok. Elég volt!

Hát visszaérkeztem Magyarországra, hogy egy nyugodt életet alapítsak, egy nyugodt munkával, de legfőképp egy társsal, aki a mindent jelentheti nekem a munka, de legfőképp az utazás helyett! Bele is botlottam egy emberbe, aki jelen történetben az expárom már egy (kemény) hónapja. Én elhittem mindent, ittam szavait, ahogy minden nő tenné! Elhittem, mert annyira hinni akartam, mint ahogy mindegyikőnk! Beleláttam, hogy ő sorstársam, nekem küldte az ég stb... (Ti, akik már kijöttetek egy kapcsolatból, tudjátok már, hogy utólag ez mennyire klisé.)

Fontos tudni, hogy világ életemben mindig volt zs tervem is, ezért természetesen külföldi létem alatt is fenn tartottam budapesti lakásomat. Ám ez a lakás, amint szerelembe estem, egyre kevesebbet volt használva, míg odáig nem jutottam a ködtől vezérelt tudatommal, hogy naiv módon feladjam, hogy együtt éljünk... Hogy jajj, de jó lesz majd nekünk!

Szóval közös lakás, közös élet, közös minden. De csak az én részemről volt az, mint utóbb kiderült. De még hogy?!

Mint ahogy említettem is, évente körülbelül 40-50 alkalommal repültem át kontinenseket, vagy épp Európa két pontját. Mindent feladva, Amerikát, az utakat, a jól fizető régi állásom, itt maradtam. Dolgoztam, főztem, mostam, takarítottam, ápoltam, szerettem, de legfőképp próbáltam megmenteni önmagától. A sok bulitól, a kamu barátoktól, a mérhetetlen alkoholtól, hogy a többit már ne is említsem. Ezen a ponton megemlíteném, hogy más konfliktusforrás a részemről sosem volt, csak a mérhetetlen éjszakába való vágyódása és annak következményei...

Aztán jött egy önző gondolat, hogy bár ő gyűlöl utazni, én mégis szerettem volna újra élni régi emlékeimet, és elrepülni születésnapomkor. Nagy könyörgések árán megvolt a repjegy (amit természetesen én fizettem), a gyönyörű szálloda, és a kész terv, hogy mivel tölteném az első vakációt egy év munka és tömör unalma után.

Azon a héten pont minden rendben volt. Pont kezdtem elhinni, hogy elmúltak a fejem felől a felhők. Ő virágot hozott, időben hazajárt, újra éreztem, hogy velem van fejben és lélekben. Hát mekkorát tévedtem! A gép indulása előtti este még bepakoltam, kivasaltam az ingeit, becsekkoltam a repjegyeket, előkészítettem mindent. Ő mégsem jött haza aznap éjjel. Ő mégis egy másik lánnyal volt, amiről nem tudom a mai napig, mit remélt, ha nem tudom meg, mi lett volna a következő lépés? Ámbár az abszurdum mégis mindezen sokk után az volt, hogy amikor valaki a gép indulás előtt 4 órával, az éjszaka kellős közepén lebukik egy ilyennel, azt várnád, hogy térden állva könyörög a bocsánatodért. Ő nem! Ohh dehogy. Ő csak annyit mondott:

én ezt már nem biztos, hogy akarom folytatni.

Ilyenkor nevet fel magában az ember, hogy te nem akarod folytatni? Ez volt az utolsó késszúrás a lelkemnek és a testemnek. Mert egy valamit jól jegyezzetek meg: lehetsz te akármilyen jó, kedves, okos, aranyos, törődő, házias, megértő, szép, az ilyen emberek sosem fognak látni belőled semmit! Az olyan emberek, akik önzők, maguknak élnek, és még 30 körül is csak az élni akarás fűti őket. Számukra nincs érzés, megbántás, vagy megbánás, hogy a fájdalom szót már ne is említsem.

Én mindig azt mondtam, hogyha valakinek a szeretetéért és figyelméért kell könyörögni, akkor már nagyon nagy probléma van. Itt is volt, csak én nem tudtam róla, hogy ekkora. Azt hittem, hogy vannak hullámvölgyeink, mint mindenkinek, és sosem hittem volna, hogy mi, akik (elvileg) mindig mindent lekommunikáltunk, csak azt felejtettük el megbeszélni, hogy ő már kiszeretett belőlem. Én feláldoztam az életem érte, cserébe elvesztettem egy éjszaka alatt a szerelmem, a társam(?), az életem, a kikapcsolódás reményét, de legfőképp az otthonomat! Végtiszteletként nem bűnbocsánatot, vagy megbánást, hanem szívet hasító üzeneteket kaptam, mely már nem volt más csak a közös múltunk földbe tiprása.

Most a régi erőmmel újra építettem mindent, egy szebbet és jobbat, mint amit ő valaha tudott volna nyújtani nekem, de ezeket minden nőtársamnak meg kell jegyeznie:

• Sosem adjuk fel az életünket egy férfiért!
• Sosem adjuk fel az álmainkat egy férfiért!
• Sosem könyörgünk egy férfi szeretetéért vagy figyelméért!
• Sose lássunk bele olyan vágyakat egy kapcsolatba, amik nem valósak és sosem lesznek azok! Ha egy leheletnyit is azt érzed, hogy nem azt kapod vissza, amit adsz, azonnal állj fel!
• És a legeslegfontosabb: sosem engedjük, hogy egy férfi fizikálisan vagy lelkileg tönkretegyen minket! Mert egy ember se ér annyit, mint amennyit mi saját magunknak!

Köszönöm, hogy leírhattam és remélem, hogy legalább egy nőtársamnak segíthettem vele a jövőben!”