horoszkóp
shutterstock 643645210

Szeretem a szüleimet, de nem mondhatom meg nekik az igazat

2018.10.20. 16:19

Már egy ideje gondolkodom rajta, hogy írjak nektek, de igazából most éreztem úgy, hogy eljött az ideje, és leírjam a teljes történetemet. Egyrészt úgy vagyok vele, hogy hátha ezzel másnak is a segítségére tudok lenni, másrészt, remélem valaki tud segíteni nekem is, hogy mit csinálok rosszul.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

A fenti bevezető után alább olvasható Vendel nevű olvasónk levele. Mondanunk sem kell (de mindig mondjuk), hogy természetesen Vendelnek nem ez az igazi neve, és valamennyi egyéb adatát is megváltoztattuk az alábbi történetben annyira, hogy ne lehessen ráismerni a részletekből.

Vendel ugyanis egy titkot mesél el, egy olyan dolog van az alábbi vallomás középpontjában, amit nagyon kevesen tudnak róla: hogy meleg. Többek között a szüleinek sem beszélt erről még soha, alább el is magyarázza, hogy miért nem, és hogy ez hogyan teszi gyakorlatilag lehetetlenné számára, hogy párkapcsolatban éljen.

Rendkívül fontos téma ez és rendkívül nehéz lehet most Vendel helyzete. Ha ön esetleg tanáccsal vagy saját példával tudna szolgálni, kérjük, ossza meg velünk tapasztalatait! Ha a Randiblog alábbi e-mailcímére ír, ezt teljesen névtelenül teheti meg – nálunk bármit elmesélhet. Várjuk levelét!

Írjon nekünk ön is, ide:
randi =@= mail.velvet.hu

Először is a legfontosabbat az elején leszögezem: 22 éves, meleg fiú vagyok. Teljesen látens, alig egy maroknyi ember tudja a nagy „titkomat”. A meleg barátaim is úgy voltak vele, mikor megtudták, hogy még csak nem is sejtették. Kinézetre sem vagyok a homoszexuális férfi sztereotípiája, de még a beszédem is teljesen maszkulinnak mondható: átlagos testalkat, átlagos kinézet, küllemre semmi szélsőség.

Egy éve sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm egy jó barátommal, aki egy átitalozott este után kapva kapott az alkalmon, és „mindent vagy semmit” elven bepróbálkozott nálam – hátha én is azt a tábort erősítem. Mindenki jól jött ki az egészből: ő megcsókolt engem, én pedig viszonoztam. Annak rendje és módja szerint jöttek a pillangók és a szerelem első, rózsaszín filteres hetei. Korábban előtte én csak háromszor voltam pasival, afféle egyéjszakás kalandok voltak, társkereső oldalakról (amit nevezhetnénk inkább szexpartner-keresőnek is), na meg persze ott volt még a jó öreg jobbkezem.

Mindig próbáltam a lehető legtöbb platformon elfojtani a saját szexuális irányultságomat, így nagy tapasztalatom sosem volt a szexben – inkább csak az állandó, sosem múló bűntudat. Viszont a boldogság mindenkinek kijár, ezt hallani úton-útfélen, így engedtem a csábításnak, és összejöttem a nálam öt évvel idősebb haverommal. Furcsa volt, szokatlan érzés: egyszerre élveztem az egészet, másrészt meg úgy voltam vele, hogy ezzel hazudok az egész világnak. A szüleimnek, a rokonoknak, a barátoknak: egyszóval mindenkinek.

Budai gyerek vagyok, aki mindig osztályelső volt az iskolában, majd bekerültem egy neves egyetemre: az elvárások megvoltak, anyuci pici fia diplomát fog szerezni, jól menő állása lesz, egy felesége, három gyermeke; Orbán Viktor tökéletes magyar fiatal álomképe. De sajnos én máshogy képzelem el az életemet – habár tudom, hogy a jelenlegi helyzetben ez teljességgel lehetetlen.

Szeretem a szüleimet, ők is engem, viszont nem mondhatom meg nekik az igazat: túlzottan konzervatív beállítottságúak, az elvágna minden kapcsolatot velük, és ezt nem élném túl. Mindeközben pedig a hazugságlufi egyre csak dagad, és én érzem magam egyre kellemetlenebbül, amikor olyan szituációkban kell az ő pártjukat fogni, hogy „kinek a fia egy retkes buzi”. Szerencsére mióta albérletben élek, egyre ritkábban kell az ilyen nonszensz beszélgetésekben az egyetértéssel leplezni a valódi véleményemet, de a „póráz” továbbra is túl rövid, relatíve nagy a kontroll (legalábbis nagyobb, mint ilyen életkorban lennie kellene).

Talán ez is lehetett az oka, hogy a szex sem működött igazán a párommal: a társadalmi morál, az emberek előítéletei és az, amikor eszembe jut, hogy a saját hazugságomban fuldoklom, mindig kellemetlenné tette az együttléteket. Ritkán tudtunk együtt lenni, de azok sem voltak olyanok, amilyennek előtte elképzeltem. Sokszor szorongtam, aktív félként nem tudtam kezdeményező lenni, a legtöbbször totális katasztrófa volt az egész. Elképzelhetőnek tartom, hogy ebben az is benne van, hogy hosszú éveken át csak a mindenféle internetes pornón keresztül tudtam „szocializálódni”, és ezzel egy afféle tévútra tereltem magam.

Elszigetelődtem, és oda jutottam, hogy csak magamat tudom eljuttatni a csúcsra. Ennek ellenére azért az orális szex működött, néha maszturbálni is tudtunk közösen. Egy évnyi vívódás után többek között ezek pecsételték meg a kapcsolatunkat: velem nem lehetett előre tervezni, se rövid, se hosszú távon, és sajnos nem igazán voltam partner a változtatásban sem. Nem tudtam vagy-vagy alapon eldönteni, hogy mi legyen a folytatás.

Nem szakíthatom meg a kapcsolatomat a szüleimmel, azt sem mondhatom nekik, hogy holnaptól elköltözök az albérletből és a pasimmal közösen fogunk lakni. Túl közel állunk egymáshoz, hogy egy ilyet meglépjek. Így csak a másik lehetőség maradt: a szakítás. Elvileg így járt mindenki a legjobban: nem várathattam tovább őt, és én sem emészthettem magam két tűz között. Ugyan mindkettőnknek voltak hibái, ezt tudtuk is magunkról – de rájöttünk, ez így nem működhet. Úgy érzem, sikerült afféle legjobb barátoknak maradnunk, de az útjaink az eddigi formában elváltak. A folytatás az már egy másik történet, ugyanis ezt még rendbe kell magamban rakni: jelenleg úgy érzem, hogy nem fogok tudni mást szeretni úgy, mint őt, de ha mégis, akkor vele vajon hogy fogok majd tudni lépni egyről a kettőre: úgy sejtem, sehogy.

Nem tudom, mi lehet a megoldás egy ilyen lehetetlennek tűnő helyzetben, ha a comingoutot szóba sem merem hozni. Létezik-e, hogy win-win szituációban én is győzök a családdal meg a párkapcsolattal is? Igazából szerintem nem kérek olyan sokat, ha csak boldog szeretnék lenni az életemben azzal, akit igazán szeretek: de ennek sajnos még a mai világban is számtalan korlátja akad. Konkrétan rengeteg.”

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!