Akarod hallani, mit mondtam el a terapeutának?

Elza vagyok. 37 éves, gyereket szeretnék. A lényeg, hogy nehéz gyerekkorom volt, ami megpecsételte a személyiségemet, még ha minden erőmmel is azon voltam, hogy kedves, bizakodó, jó ember legyek, akkor is sokat kellett dolgoznom rajta, és nem mindig jött össze. Járok terapeutához, és a párom a minap megkért, hogy mondjam el neki is azt, amit a terapeutának, mert tudni szeretné. Ezért írtam neki egy levelet, amit miután haza jött az üzleti útról, elolvasott, de kértem, hogy soha ne hozza szóba, nem akarok soha többet erről beszélni. Talán segíteni fog azokon a nőtársaimon, akik hasonlót éltek át, akiktől azt kérem: soha ne add fel, mert te egy nagyszerű ember vagy!

Egy olyan levél olvasható alább, ami a hozzá tartozó bevezető szerint eredetileg nem a Randiblognak íródott. Olvasónk, Elza terapeutához jár, és a barátja a szerkesztőségünk alábbi e-mailcímére érkezett levél szerint kíváncsi volt, mi hangzik el barátnője és a terapeuta között. Nos, Elza megírta neki – az így keletkezett levél igen megrázó olvasmány.

A fenti bevezető szerint Elza azért küldte el aztán a levelet a Randiblognak is, mert reméli, hogy reményt és erőt tud adni vele azoknak, akik hasonló traumákon mentek keresztül gyerekkorukban vagy akár később. Maga a levél alább olvasható, már csak arra szeretnénk felhívni az ön figyelmét, hogy ha ön is szívesen elmesélne bármit névtelenül a Randiblogban, nekünk akármikor írhat az alábbi címre.

„Kérted, hogy mondjam el, mit mondtam el a terapeutának. Akarod hallani…?

…hogy amikor kb. 4-5 éves lehettem, apukám becsukta előttem az ajtót és elment, és torkom szakadtából kiabáltam neki: apu, apu, ne hagyj el kérlek, apu, gyere vissza, kérlek, apu! Rettenetesen sírtam, annak a pici kislánynak rettenetesen összetört a szíve, csak sírt és sírt, és nem értette, miért hagyja el az, akit ő a legjobban szeret! Magam sem tudom, miért, és talán senki nem tudja hogy, miért vertek meg mindig otthon…

Volt olyan, hogy anyu a kutya pórázával ütött minket, nem is tudom mi fáj jobban, a fizikai fájdalom vagy a lelki.

Akarod még hallani…?

…hogy amikor 10 éves lehetettem, odabíztak anyu testvéréhez, mert elmentek nyaralni, és este, amikor feküdtem egyedül abban a hatalmas szobában, bejött az unokatestvérem. Örültem neki, mert kicsit féltem abban a szobában egyedül, befeküdt mellém az ágyba, és arra kért, hogy fogjam meg a farkát, és ő lehúzta a bugyimat és körkörös mozdulatokkal simogatta a puncimat. Azt mondta, hogy ha húzogatom neki, akkor majd kapok egy meglepetést, és én csináltam, nem tudom miért, a gyerek szeretetre vágyik, és ha a felnőtt kér tőle valamit, azt megteszi, mert nem is tudja, mi az, mi az, amit tesz, felhúzta a pizsamámat és a hasamra élvezett, azon az apró testen olyan volt, mintha az egész hasamat ellepte volna, mint egy tál főzelék, és büdös volt, annak éreztem, mondtam neki hogy „fújj, töröld le, fújj”.

Akarod még hallani…?

…hogy második nap is bejött a szobába? Mindeközben folyamatosan kaptam a pofonokat, az ütéseket, a rúgásokat otthon, folyamatos elnyomásban éltem, mindig rettegtem, soha nem mertem semmit csinálni, nehogy megint megüssenek. Teltek az évek, kb. 18 éves lehettem amikor a mostohaapám, akit sajátomként szerettem és felnéztem rá, és rengeteget tanultam tőle, és vasárnaponként együtt ültünk le ebédelni ahogy egy igazi család, kijelenti nekem hogy szerelmes belém!

Egy világ omlott össze bennem, nagyon, nagyon fájt, hiszen tudtam, hogy itt van vége mindennek, elkezdtem kerülni, és ezzel még magányosabb lettem, egyedül laktam fent a tetőtérben, és amikor tudtam, hogy lent van, akkor az ablakon keresztül néztem, mert hiányzott, de távol kellett maradnom. Megint egy férfi, aki becsapott engem, becsapta az anyukámat, úgy éreztem, én tehetek róla. De gyűlöltem érte, és lépten-nyomon, ahol csak tudott, keresztbe tett nekem, bosszúból, hogy ha nem lehetek az övé…

Akarod még hallani…?

…hogy azt hittem, hogy az expasim mellett nyugovóra térhetek, és mint minden normális ember, nő, megtalálta a párját. Kicsi mézeskalácsház, kert, távol a rossz, zűrös barátoktól, távol a mostohaapámtól új életet kezdhetek. Kiderült, hogy endometriózisom van, és közölte az orvos, hogy meg kell műteni és hogy nem lehet gyerekem (természetes úton).

Nagyon sírtam, megint nem értettem, hogy miért én? Nem volt még elég?

Tehát eltűrtem az expasim rossz tulajdonságait, remélve hogy, egyszer majd megváltozik, és egy igazi család lehetünk. Mígnem a szexuális aberráltsága már nem fért bele, menekültem, a semmibe, csak el innen… Otthagyva a szép kis álmomat, a mézeskalácsházat, a gyönyörű kertet és a kutyámat, aki miattam halt meg, és akivel a mai napig álmodom és hiányzik, és nagyon fáj, hogy meghalt, rettenetes nagy bűntudatom van miatta.

Persze az idők során követtem el én is sok hibát, bajba sodortam magam, de mindezt azért, mert már nem hittem benne, hogy van értelme bárminek is. Úgy éreztem, hogy már elveszítettem mindent. Nem akarom sajnáltatni magam, nem azért írtam ezt meg.

Akarod még hallani….?

…hogy megismertem egy fantasztikus embert, aki nem beteg, aki nem gonosz, aki szeret engem, és végre nyugodt lehetek, végre nem sírok, nem üvöltözök, és ami a legfontosabb, nem menekülök! Akinek rengeteg dolgot köszönhetek, egy valódi életet. És nem tudok neki gyereket szülni, mert sok év telt el, sok szennyel, amik akadályoznak, de ne így legyen, csak kérlek, maradj pozitív és higgy benne, ne mondd soha, hogy „lehet, petesejt sem volt”, mert látod, a gondolatok, a tettek, amiket elkövettek ellenem, hova vezettek? Betegségekhez.

Akarod még hallani, hogy ha mindez nem fog sikerülni, ha ennek is vége lesz, mert nem tudom megadni kettőnknek amire vágyunk, mi lesz velem? Akarod hallani…? Neked írom: Azt gondolom, hogy maximálisan meg kell bíznunk egymásban és mind a kettőnknek támogatnia kell a másikat… Igen, bár csak szavak, de ki kell mondani, hogy minden rendben lesz és melletted maradok még akkor is, ha nem lesz gyerekünk, mert egyikünk sem félhet attól, hogy a másik meggondolja magát és elhagyja. Ugyanúgy te sem félhetsz ettől, ahogy én sem. Biztonságot kell nyújtani.

Te mondtad, hogy mondjam el neked azt amit a terapeutának, nem lovaglok ezen, megtörténtek. Én csak azt gondolom, hogy valami ezek közül gátol abban, hogy teherbe essek, vagy hogy petesejtem legyen... meg a véreredmények. Még talán nem is ezért mentem a terapeutához, hanem hogy energiákat nyisson meg bennem, hitet adjon, tanácsot, és mindent, ami pozitív! Egy irányt, egy útmutatást...”