Azt a választ kapom, hogy dugni még attól lehetne

Pontos okot nem tudok, hogy miért írom meg ezt a kis gondolatmenetet, talán csak próbálok egy-két férfinak (és akár nőnek) segíteni, hogy ne modern szemmel nézzenek a világra.

Ambrus álnevű olvasónk levelének bevezetőjét olvasta ön fent, alább máris folytatódik a levél, csak előbb még beszúrunk ide egy-két közérdekű és/vagy fontos információt. Kezdve természetesen azzal, amit oldalt a keretesben is olvashat: ez itt a Randiblog Inbox rovat, ahol olvasóink leveleit publikáljuk álnéven. Ha Ambrushoz hasonlóan az ön lelkét is nyomja valami, amit szívesen megosztana, ha van valami párkapcsolatokkal-társkereséssel-szakítással kapcsolatos mesélnivalója, kérjük, írjon nekünk a Randiblog alábbi e-mailcímére!

És álljon itt még annyi, hogy az utóbbi időben sokan írtak amiatt, hogy szinte kilátástalannak találják a társkeresést, és Ambrus levele pontosan illik ebbe a posztfolyamba. De amint azt Ambrus a bevezetőben is kiemeli, tudja, hogy a nézetei nem esnek egybe azzal, amit manapság sokan a modern szemléletnek fogadnak el. Hát nézzük!

„A legtöbben még mindig úgy tartják, hogy a világ nem halad olyan rossz irányba, és hogy az emberek többsége jó, de én ezt valahogy másképpen látom. Legalábbis azt a részét, hogy nem halad rossz irányba.

Én is voltam pár évig „friendzone-személy”, amikor még semmit nem tudtam a nőkről és az életről. Kísérgettem egy lányt mindenfelé, táncpróbára meg ilyenekre, középsuliban vártam a késői buszig, mert ő azzal járt haza... Tipikus friendzone forever. Nem tudom, hogyan, de egyszer csak egy ilyen késői délutánon észrevettem magam, és úgy ahogy volt, abbahagytam az egészet. Amikor a csaj kérdezte, hogy holnap is jövök-e (kísérgetni), annyit mondtam, hogy nem. Miért? Nincs kedvem. Hiába nézett bociszemekkel, kedvesen, mint azelőtt, valahogy hülyén éreztem magam, hogy a nagy büdös semmiért töröm magam... Már majdnem 3 éve. Én akkor, ott abbahagytam – legalábbis ezzel az egy illetővel. Nem ez volt az utolsó lány az életemben, de a többi most nem fontos.

Már 17 évesen kirajzolódott előttem, hogy hogyan képzelhetem el az életemet ebből a szempontból, és nagyjából tényleg így is alakult a dolog. Amikor a középiskola végén valahogy szóba került az egyik irodán ülő titkárnő előtt a téma, és én kikottyintottam, hogy „nekem nem lesz gyerekem”, annyit mondott, hogy majd 10 év múlva beszéljünk erről. Hát már majdnem eltelt tíz év, és ugyanúgy igaz, amit akkor mondtam. Akkor is tudtam, hogy természetesen én szeretnék gyereket majd egyszer, csak sajnos ahhoz kellenek dolgok. Például egy pár. Csak nekem az a legnagyobb hibám, hogy ha már egyszer én hűséges vagyok, akkor legyen már a barátnőm is hűséges hozzám. Csak ez senkinek nem sikerül...

Most így középiskola után jó pár évvel még mindig hülyén érzem magam, ha szóba kerül a párkapcsolati téma. A munkatársaimtól állandóan azt hallom, hogy mikor, kivel, hogyan csinálták, és hogy melyik férjezett nővel csalatták meg a férjüket. Én persze csak nézek, mintha nem lenne hányingerem ettől a fajta viselkedéstől, és remélem, hogy engem legalább nem vonnak bele az eszmecserébe.

Aztán amikor jön a belevonás, akkor jön az is, hogy biztos buzi vagyok, meg szűz, meg mit tudom én, amiért nincs nőm.

Mit tudjak mondani nekik? Tudom, hülyén hangzik, de belül csak annyit mondok magamnak: azért, mert utálom az embereket. Nem kell félreérteni, nem ölök meg senkit vagy ilyesmi. Úgy értem, hogy az ilyen hülye viselkedést nem bírom a férfiak részéről és az érzelemmentes keménylegény-preferációt a nők részéről. Értem, hogy az evolúció miatt ilyenek a nők, mert fenn kell tartani az emberiséget ugyebár, de úgy érzem, túlzásba viszik a fajfenntartás ösztönét manapság... Ha valakinek azt mondom, hogy azért nincs barátnőm, mert nem bírom az embereket, azt a választ kapom, hogy dugni még attól lehetne.

...persze, lehetne. Biztosan furán hangzik, mert manapság csak a testiségek számítanak, de nekem valahogy nem csak ezek a lényegesek. Nekem se kellene olyasvalaki, aki nem tetszik, de azért ez nem minden. Nem fogok olyan nővel lefeküdni, aki taszít emberileg. Sőt, aki alapvetően tetszett, aztán megtudtam, hogy milyen ocsmány ember is tulajdonképpen, az külsőleg is elkezdett leépülni a szememben.

A harmadik gondolat pedig, hogy mindez ráadásul hihetetlen az emberek számára. Volt, hogy névtelenül az egyik randiblogos cikk írójával beszéltem, és muszáj volt elmesélnem neki mindezt, mert azt hitte, hogy rá akarok mozdulni, és azt hitte, hogy hazudok, és a világért se akarta elhinni.

Szóval érdekes egy világot élünk... Először megutáltatják magukat az emberek, aztán lebuziznak, mert őmiattuk hidegült el valaki a nőktől. Ráadásul még hazugnak is neveznek, mert számukra hihetetlen, hogy valaki nem szeret ebben a mindenki-mindenkivel világban élni...

És bár azt hiszik, hogy én negatív személy vagyok és irigykedek másokra, akik párkapcsolatban élnek, de valójában egyáltalán nem így van. Boldogtalanság tölt el, amikor látom, hogy számomra kedves nők mivé lesznek, és ez ellen nem tehetek semmit, de ez az ő dolguk.

Na mindegy... Van, amin nem változtathatunk, csak nekem ez az egész olyan hideg.”