horoszkóp
shutterstock 254336065

Az egyik barátnőm felfedezte őt egy társkeresőn

2018.12.10. 20:12

Rendszeres olvasótok vagyok, s azt hiszem ez a levél most egyszerűen kikívánkozik belőlem. Az általam olvasott történetek többségében valahogy mindig a másik fél a hibás, valahogy jobban szeretjük a másikat okolni, ha valamiért nem vagyunk boldogok. De biztosan ez a megoldás?

Ez az olvasói levél olyasvalakitől jött, aki e-mailje tárgymegjelölésében Hisztikirálynőként mutatkozott be, de azért ennek a posztnak a kedvéért egy rendes álnevet is adunk neki: azt, hogy Loretta. Persze Loretta nem véletlenül mutatkozott így be, az általa annak idején rendezett hisztik ugyanis központi szerepet játszanak a következő sztoriban, viszont azt talán jobb, ha már most hozzátesszük, hogy ezek a hisztik nem csak úgy a semmiből jöttek, hanem a címben kiemelt incidens vezetett el hozzájuk.

Ez itt a Randiblog Inbox

A Randiblognak ebben a posztsorozatában olvasóink névtelenül, e-mailben beküldött leveleit közöljük, minimális változtatással, tartalmi ellenőrzés nélkül. Ezeket tehát nem a Velvet szerkesztősége írja. Ha bármilyen kérdése maradt, kattintson ide!

Mégis, utólag visszatekintve ezekre a veszekedésekre, Loretta már teljesen máshogy értékeli a hisztiket, mint annak idején. Hogy mi változott? Hát ezt már nem fogjuk Loretta helyett elmesélni, inkább csak emlékeztetjük önt, hogy a Randiblog Inbox rovatban az ön történetének is van hely! Ha van kedve megosztani a tapasztalatait társkereséssel-párkapcsolatokkal kapcsolatosan, kérjük, írjon nekünk e-mailt a szokásos címünkre!

A szokásos címünk pedig ez, klikk ide:
randi <@> mail.velvet.hu

Így november végén az idő egyre borúsabb, mi pedig egyre jobban bekuckózunk, elbújunk a hideg elől. Azt hiszem, a szívünket is így bújtatjuk a csalódások és a fájdalmak elől. Közeledünk a karácsony felé, a szeretet ünnepének illata már itt lebeg a levegőben és lassan teljesen elborít minket az a szokásos karácsonyos köd. Akik boldog párkapcsolatban élnek, ők talán még jobban koncentrálnak most egymásra, mint az év többi napján, több estét töltenek összebújva.

Viszont akik boldogtalanok, egyedül érzik magukat, rajtuk ilyenkor még jobban eluralkodhat a fojtó magány, hiszen most minden a társaskapcsolatainkról és azok fontosságáról és értékességéről szól. Tavaly télen én is ezek közé az emberek közé tartoztam. Hogy miért? Elmesélem.

Életem szerelmét 2 éve nyáron ismertem, egy tündérmese volt az egész. Egy étteremben dolgoztam pincérként, rengeteg férfi akart megkapni, de én mindegyikkel csak játszottam. Aztán jött Ő, akit a munkahelyemről nyíló téren láttam meg. Megláttam és éreztem, hogy nekünk dolgunk van egymással, soha nem történt még velem ilyen, „hidegrázós”, bizsergetős érzés volt. Beült az étterembe, én szolgáltam ki, és mikor fizetett, elhívott randizni. Másnap már randiztunk, és minden a tökéletesnél is tökéletesebben alakult. Szerelmes lettem és azt hiszem, ő is az lett.

Aztán sorra jöttek a pofonok, amik egyre nagyobbakat csattantak a fiatal, tiszta, tapasztalatlan és sebzetlen arcomon, amik akkor rettenetesen fájtak, de később mindegyikre találtam megoldást. Azt hiszem, a legtöbbünknek kislánykori álma, hogy életében egyszer gyönyörű menyasszony legyen, nekem is az volt. Szívem szerelme már az első beszélgetéseink alkalmával kijelentette, hogy ő soha életében nem szándékozik házasodni. Hát, nem repestem a boldogságtól, de rájöttem, hogy máshoz úgysem akarnék hozzámenni, tehát ha én egyszer valakinek a felesége leszek, az ő lesz. Ha meg nem akar elvenni, hát így jártam. Az csak egy papír. És én papír nélkül is éreztem, hogy szeret, éreztem az érintéseiben, amikor elalvás előtt hozzámbújt, éreztem a csókjaiban, az ölelésében és a lelkébe láttam, mikor összeért a tekintetünk. De sajnos elég sokszor elbizonytalanítottam magam. Közhely, de higgyétek el, tényleg egyedül TE vagy aki a boldogságod útjában állsz. Te és a gondolataid.

A külföldi munkája miatt hónapokig nem tudtunk találkozni, kibírtam. Vakon bíztam benne, eszembe se jutott volna feladni vagy megcsalni őt. Majd ezek után, sokhónapnyi várakozás után tavaly karácsonyra hazajött. Ezzel egyidőben az egyik barátnőm felfedezte őt egy társkeresőn. Összetörtem. Megalázva éreztem magam. Talán picit egy olyan

én megmondtam… én éreztem, hogy ez lesz, és tessék, itt van!

érzés is volt bennem. Csak magammal és az önsajnálatommal voltam elfoglalva, meg sem kérdeztem őt, csak lerohantam, elmondtam mindennek, nagyon csúnyán összevesztünk, mindezt tavaly karácsonykor, a szeretet ünnepén. Abban az időben rengeteget veszekedtünk. Vagyis inkább én veszekedtem vele. Még csak párbeszédnek sem nevezhetném, dühös és kétségbeesett monológokat vágtam a fejéhez (legtöbbször sírva), amikre ő alig tudott reagálni. A fejemben létrehoztam egy álomvilágot és irdatlan nagy hisztiket csaptam, ha attól a valóság eltérni látszott. Mindent rajta vezettem le, őt okoltam, naponta többször a fejéhez vágtam, hogy tönkretett és összetört.

Holott én tettem tönkre mindent. Minden rólam szólt, hogy én mit akarok. Meg sem fordult a fejemben, vajon neki hogy esik ez az állandó vagdalkozás, hogy lassan minden beszélgetésünk értelmetlen vitába fullad. És ami még fontosabb, miért viseli még mindig el? Mert szeret. Mert nagyon szeret. Az az ember, akit állandóan azzal vádoltam, hogy nem szeret és sosem szeretett, még ezt is elviselte, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna elküldenie engem a fenébe.

Persze ezt akkor nem láttam át, kellett hozzá külön töltött idő, pár olyan esemény az életemben, ami után az ember szembenézve a saját legsötétebb oldalával elgondolkodik az életén és magába néz. Azóta menyasszonyi ruhamodell lettem, így ez a bakancslistás élmény is kipipálva. (Bár egy mélyebb beszélgetésünk alkalmával a „Nagy Ő”-m már nem is annyira vetette el a házasság gondolatát…)

Most megint közeleg a karácsony és én megint várom a szerelmemet. De már teljesen máshogy mint tavaly. Nincs konfliktus, nincs veszekedés, csak az elfogadó, tiszta és őszinte szeretet.

Hát, ez lenne az én történetem, remélem, tudtam segíteni valakinek. Ha csak egy ember gondolkodik el az írásom után, már volt értelme megosztanom veletek. Gondolataimat egy újabb közhellyel zárnám: gyémántot csak gyémánt képes csiszolni. Érezni fogjátok, ha megtaláltátok a „gyémántotokat”, akivel érdemes összecsiszolódnotok. Ne féljetek magatokba nézni! Ne álmokat kergessetek, hanem az életeteket építsétek! Ha egyeznek a céljaitok és szeretitek egymást, akkor megéri küzdenetek, bármilyen nehéz is.

Ön is írna?

Véleményét, hozzáfűznivalóját és főleg saját tapasztalatait vagy történetét küldje be nekünk e-mailben! A Randiblog e-mailcímén folyamatosan várjuk az üzeneteket. A levelekkel kapcsolatos leggyakoribb kérdések válaszaiért pedig ide kattintson!