Ő is házas, én is házas, tudtuk, mibe vágunk

Középkorú pasi vagyok, az ország naposabbik feléből, hasonló cipőben, mint Veronika, így persze az ő levelére reagálnék első sorban.

Arion álnevű olvasónk fenti bevezetővel kezdődő, alább teljes egészében közölt levele ugyan elsősorban Veronika levelére válasz, de persze mégsem csak Veronikának szól, és nem csak Veronikának lesz érdekes. Veronika egy szeretőkereső oldalon szerzett tapasztalatait osztotta meg velünk arról, a férfiak milyen hirtelen képesek eltűnni (ezt hívják ghostingnak).

Arion története annyiban kapcsolódik ehhez a beszámolóhoz, hogy őneki is egy házasságon kívüli kapcsolatban volt része. Arion azonban nem online szerezte a tapasztalatait, hanem nagyon is a valós életben – a munkahelyén. Több bevezetőre nincs is szükség az alábbi történethez, csak a szokásos felhívás szerepeljen még itt: ha önnek van kedve válaszolni erre a levélre, ha szívesen elmesélné ön is saját tapasztalatait, kérjük, e-mailben írjon nekünk az alábbi címre!

„Nem vagy egyedül, kedves Veronika. Sokan vannak, sokan vagyunk így. Most persze írhatnám, hogy hol vannak, vagy hová tűnnek azok a nők, de nem teszem, csak azért sem.

Én is házas vagyok, az okokat majd én is azzal osztom meg, akivel, most hagyjuk is talán.

Tudod, annál, ha egy fél lelép a második alkalom után, már csak egy rosszabb van, ha bár nem „ghosting” jelleggel, de sok év „előjáték” és majd egy év konkrét együttlét után teszi ugyanezt.

Egy megyeszékhelyen dolgozom, s legyen elég annyi, hogy körülbelül arra vágyom, amire/akire te is. Aki hasonló cipőben van mint mi, az azt hiszem, átérzi, más meg billogozzon, ha akar. Érzelmes, néha kicsit túlontúl is heves, „mediterrán típus” vagyok, abból a szempontból, hogy szeretem őszintén, akár hevesen is megélni az érzelmeimet. A munkám során ez lehetetlen, így a magánélet ennek a színtere.

Úgy esett a helyzet, hogy jelenlegi munkahelyemen már az első héten megláttam egy helyes csajt, aki láthatólag vette az adást. (Képzeld, ennek már több, mint 4 éve...) Sokáig nézegettük egymást, kerülgettük a forró kását, 2 év múlva egy céges kirándulás után levelezni, SMS-ezni kezdtünk.

Majd így is elvoltunk egy ideig, s lőn világosság, tavaly, kb. ilyentájt összejöttünk. Láthatod, nem volt egy futó jellege a dolognak. Ő is házas, én is házas, tudtuk, mibe vágunk, és azt hiszem, állíthatom, hogy szerettük egymást, nyilván a család adta határokat figyelembe véve. Volt szex, szerelmes levelezések, ajándékok egymásnak a külföldi utakról, minden. Mint a tinédzserek, gondolom, érted. Aztán egyszer csak valami megváltozott. Nem akartam erőszakos lenni, érzéseket kicsikarni, ha már elvesztek, főleg, de a tiszta víz a pohárba nem rossz dolog.

Szóval fél évig volt ez a se veled, se nélküled helyzet, ha kérdeztem, nem válaszolt, kitért a válaszadás elől, de amikor leveleztünk, az olyan volt, mintha minden a régi lett volna, célozgatások, szmájlik, stb., de mintha ki akart volna bújni a személyes kontaktusok alól.

Aztán egyszer eldurrant az agyam, és kértem, hogy bökje ki már végre, mi a gondja, mert ez nem tisztességes velem szemben. Kibökte. Hááááát.

Jó, hogy vagyok, mert ez biztonságot ad neki (érzelmileg), meg szeret, meg minden, de találkozni nem akar, mert szarul érzi magát közben, meg utána... Szóval hirtelen megjött a lelkiismeret. Volt pár éve, hogy eldöntse, mit akar, hát nem tudta...

Átérzem a helyzeted. Bosszantó. De tele a világ ilyen emberekkel... A közösségi oldalakat meg hagyjuk...”