Azt mondta, finom vagyok és gyönyörű. És hittem neki

Szökőévente egyszer előfordul, hogy az első randi tökéletes: a pasi édes, az összhang azonnal megvan, és a pillangók egy csóktól repkedni kezdenek a gyomromban. És amikor már éppen elhinném, hogy az élet végre az én mesémet írja, persze megint beüt a krach – vagyis megjelenik az ex.

Az alábbi levél beküldője, Elvira remek bevezetőt írt a történetéhez, hiszen az minden fontos dolgot előre tartalmaz abból, hogy miről lesz szó a következőkben. Igen, ez egy olyan kapcsolat története, amiben sajnos szerepet kapott a férfi volt szerelme is, és ez főleg azért volt váratlan, mert eleinte annyira jól indult minden Elvira és a férfi között.

Ha ön még nem ismerne minket: ez a Randiblog Inbox rovat, ahol olvasóink mesélhetnek bármiről, ami társkereséssel, párkapcsolatokkal vagy szakítással kapcsolatos. Amennyiben van kedve, ön is írhat akár most azonnal is: a történeteket-tapasztalatokat az alábbi címre várjuk.

„Negyven éves vagyok és több, mint három éve egyedül. Nem jellemzőek rám a túlzott elvárások, sem az összeférhetetlenség. Egyszerűen csak úgy éreztem a három évvel ezelőtti szakításom után, hogy nem vagyok képes újra bízni a férfiakban – meg talán saját magamban sem. Nem hittem, hogy egykönnyen újra képes lennék ismerkedni, építkezni, szeretni, akarni. Adtam magamnak időt a regenerálódásra, a gyászra. És amikor úgy éreztem, mehet a menet, újra ringbe szálltam, és elkezdtem társkeresőzni, mert a sors nem intézte úgy, hogy a nagy Ő csak úgy az utamba kerüljön.

Aztán az utóbbi pár hónapban volt néhány ismerkedési kísérletem. A legtöbb még a kezdet kezdetén elhalt. Volt pár randi, meg volt hirtelen felindulásból elkövetett szex is. De valahogy egyik sem volt olyan elsöprő erejű, mint Mr. Habcsók, aki úgy érkezett meg az én kis egyszerű, nyugodtnak mondható életembe, mint a hurrikán. Nem volt napokig, hetekig tartó írogatás. Pár sor csupán, aztán egy telefon, majd másnap már személyesen találkoztunk.

Nem volt egy szép ember – de negyed óra elteltével már gyönyörűnek láttam. Kilenc órás volt az első randink. A csókjától pillangók repkedtek a gyomromban. És onnantól minden egyes nap írt, hívott – éreztette, hogy fontos vagyok. Én pedig kezdtem elhinni, hogy ez talán tényleg jó lesz és működhet.

Együtt töltöttük a szilvesztert, és az ölelése édes volt, mint a habcsók. Pillecukornak szólított, és amikor összebújtunk, valami olyan rezgést, olyan boldogságot éreztem, ami ritkán adatik meg. Azt mondta, finom vagyok és gyönyörű. És hittem neki. Úgy hittem, mint már nagyon régen. És bár nem töltöttünk együtt hosszú időt, az a pár nap tényleg meseszerű volt.

Aztán felbukkant az ex. Mi több, nekem írt a Facebookon. Nem vettem komolyan, szánalmas próbálkozásnak hittem. De valahonnan tudta a nevemet – kiderült, hogy az elmúlt napokban még vidáman találkozgattak. Még ezt sem feltétlenül vettem rossz néven, hiszen hosszú hónapokig együtt nevelték a gyerekeiket (a pasinak és a nőnek is van gyereke az előző kapcsolataikból), ez jár némi kötelezettséggel akkor is, ha a kapcsolat véget ér.

Egy csodálatos éjszaka után, amit nála töltöttem, eljöttem, mert találkozóm volt. Egy órával azután, hogy elbúcsúztunk, üzenet jött tőle. Szüksége van 1-2 hétre, hogy rendezze a sorait, csodálatos nőnek tart, nem akar elveszíteni. Megírtam neki, hogy tudom, hogy vissza fog menni az exéhez, és lehetek én akármilyen csodálatos, ha nem kellek. Mindezt alig 12 órával azután, hogy még bennem volt. Tudtam, hogy mi történt: elment hozzá a nő. És egyetlen óra elég volt ahhoz, hogy meggyőzze.

Úgy éreztem, megszakad a szívem. De tudtam, hogy ebből a játszmából nem jöhetek ki győztesen. Őket már összetartja valami, ami köztünk még nem alakulhatott ki. Nem volt rá elég időnk. Ők már tudják, hogyan működnek együtt – ha rosszul is, ha terhelten is, de legalább tudják. És az ember sokszor az ismerős rosszat választja, mint az ismeretlent, ami akár jobb is lehetne. Egyszerűen azért, mert az biztonságosabb.

Persze az első pár napban magamban kerestem a hibát és sokat sírtam is. Aztán rájöttem, hogy ez nem rólam szól. Én csak belekeveredtem ennek a két embernek a sztorijába. És bár a pasi nem volt tisztességes – sőt, ha őszinte akarok lenni, egy sunyi, hazug geci volt - mégis megpróbálom ebből az egészből megtartani azt, ami jó. Hogy visszaadta a nőiségembe vetett hitemet, hogy általa újra szépnek láttam magam, hogy megmutatta, vannak még olyan férfiak, akikkel érdemes lehet megpróbálni – még akkor is, ha az élet őket néha csak azért mutatja meg, hogy aztán egy fityiszt nyomjon az orrunk alá.

A két hét eltelt, a pasi persze nem jelentkezett. Nem lepett meg. Alapszabály (bár nem tudom, honnan ered), hogy minden kapcsolatból feleannyi idő kigyógyulni, mint ameddig tartott. Tudtam, hogy pár nap és jól leszek. Így is történt. És persze tudom azt is, hogy ők ketten boldogok már nem lesznek. Mindig ott leszek köztük. Kitörölhetetlenül.”