Kifejtette, hogy erre az oldalra a férfiak csak „üríteni” járnak

Az Oberon álnéven publikált levélre szeretnék reflektálni, no meg közvetve arra a problémakörre, miért tűnnek el a férfiak „elvágólagosan” egy szeretői kapcsolatban.

Oberon pár héttel ezelőtt megjelent levele rengeteg választ inspirált, távolról sem a ma sorra kerülő Julianna az egyetlen, aki beküldött egy reakciót arra a levélre, amiben Oberon azt mondja, házas, de szeretőt tart, mert megteheti. És ha azt is megteheti, hogy szellemként tűnik el a kapcsolatból, amikor lankad az érdeklődése, akkor megteszi ezt is – ezt egy korábbi levélben Veronika kifogásolta.

Nos, Juliannának van pár keresetlen szava az olyan típusú nőzésről, amit Oberon leír, és a levele végén egy elég vicces történettel illusztrálja, hogy mi minden fordulhat elő egy randin a fenti hozzáállásnak köszönhetően. Ha önnek is van véleménye, ha szívesen mesélne, kérjük, írjon egy mailt az alábbi címre!

„Elöljáróban annyit, hogy magam is sok éve ismerkedem az egyik társkereső oldalon, illetve több kapcsolatom volt, és jelenleg is van, így rendelkezem némi gyakorlati tapasztalattal a témát illetően. De térjünk vissza Oberonhoz. Először is szeretőt nem „tartunk”. Libát, disznót, esetleg kutyát igen, de a szerető műfaj egy kölcsönösségen és önkéntességen alapuló kapcsolattípus, legalábbis kultúremberek között. Szerencsére ilyenek is léteznek szép számmal, mint ellenpont.

A férfiak csoportosítást illetően is vitatkoznék. Lehet, hogy ő csak béna jófiúkat, és érzéketlen, bunkó rosszfiúkat (akikre őrült módon gerjednek a nők) ismer, de innen üzenem neki, még számos változat mozog a való világban és az online oldalakon is. Úgyhogy amit leír, az csak az ő szemszögéből nagyképű és önző módon leegyszerűsített világ, de szerencsére távolról sem a valóság.

És miért tűnnek el nyom nélkül a férfiak egy szeretői kapcsolatból? Mert 85%-uk azt gondolja, hogy – szemben a való világgal – ha felregisztrál egy online társkereső oldalra, az egyenlő azzal, hogy semmi más dolga nincs, csak otthon a gépe előtt a farkát vakargatva nézelődhet a jobbnál jobb nők között, és csak a kezét kell kinyújtani a mosolyalbumból kiválasztott, 180-as IQ-jú bombázó felé. A férfiak – tisztelet a kivételnek – elég egyszerűen vannak összerakva, őrült fontos náluk a vizualitás, ezért 2-3 fotó alapján döntenek, hogy egyáltalán elkezdjenek-e levelezni. És ha két levélváltás között véletlenül meglátnak egy kerekebb popsit, egy jobban tetsző arcot vagy egy csábosabban domborodó cicit, akkor a magyarázkodás helyett sokkal, de sokkal egyszerűbb szó nélkül eltűnni...

Semmi felelősség, semmi lelkiismeret-furdalás. Ők úgy dobják kukába egy másik embert bizalmát és érdeklődését, mint egy koszos papírpoharat. Ezért üzenem Veronikának, egy percig se bánkódjon azon, hogy az ilyen alakok lelépnek – nem veszít velük sokat. Általában ők azok, akik sok hónap vagy év után is még fent kóborolnak, és keresgélnek ezeken az oldalakon, mert a nagy válogatásban csak egy dolgot felejtenek el, tükörbe nézni. Vagy fogalmazzunk úgy, hogy a keresleti és kínálati pozíciók elég távol esnek egymástól, így a nagy válogatásban nem találnak senkit, akivel történne is valami. 

A végére idebiggyesztenék egy történetet, ami velem esett meg kb. 4 éve, annyira abszurd volt, hogy azóta is elmosolyodom, mikor eszembe jut. Volt egy pasi (diplomás, nagy multicégnél dolgozó) közel a 40-hez, aki több levélváltás után kapacitált, hogy igyunk meg együtt egy kávét, én mondtam, hogy szerintem nem hiszem, hogy az esete vagyok, meg hogy nem érek rá, de ő csak erősködött. Aztán belementem, hogy ebédidőben kávézzunk egyet, gondoltam egy fél órát szánok a dologra, végülis mit veszíthetek?! És igazam is volt!

Pesten egy forgalmas helyen találkoztunk, ahonnan kb. 400 méterre volt több olyan kávézó is ahol megihattuk volna azt a bizonyos italt. Emberünk ezen a távon kifejtette, hogy erre az online oldalra a férfiak csak „üríteni” (!!!!) járnak. Ez már szimpatikus volt, majd mikor megkérdeztem, hogy hova üljünk be kávézás céljával, azt válaszolta:

Ő már megtudta, amit akart, úgyhogy eltekint a kávétól, de ha akarom, visszakísér a metróhoz.

Én elköszöntem, sarkon fordultam és otthagytam... És a vissza 400 méteren végig alig bírtam magammal, hogy ne nevessek hangosan!”