Mióta megtapasztaltam a szexualitást, központi helyet foglalt el az életemben

Nem jutok el minden cikk elolvasásáig, de ha időm és energiám engedi, szívesen merülök bele egy-egy gondolatsorba. Egyik nem pártján sem szeretnék most állni, inkább a sok olvasott levélből született meg bennem egy kis összefoglaló. Előzményként annyit tartanék fontosnak elmondani magamról, hogy 46 éves, életvidám, elvált nő vagyok, 2 gyermek édesanyja.

Ön a címből és a fenti bevezetőből már nagyjából minden fontosat tud Mónikáról, az alábbi levél beküldőjéről ahhoz, hogy sejtse, hogy ez egy igen érdekes és különleges levél lesz. Nagyon nehéz kérdés, hogy mi a teendő, ha egyre inkább kikopik a szexualitás egy párkapcsolatból, de akik nekünk eddig írtak a témában, általában az ellenkező nemet (illetve partnerüket) okolták.

Mónika azt írja, ő nem foglal így állást egyik oldal mellett sem, viszont elmeséli tapasztalatait, illetve a következtetéseket, amikre ezek alapján jutott. Ezzel persze továbbra sincs kimerítve ez a téma: az ön tapasztalatai például még hiányoznak! Ha szívesen hozzászólna a témához, kérjük, írjon nekünk egy e-mailt az alábbi címre, és a következő posztok egyikében az ön levele szerepelhet!

„Átlagos körülmények között élek, de hálás vagyok mindenért, ami megadatott nekem. Ha tévedek, azt elismerem, az engem ért kritikákat átgondolom, és ha van rá mód, próbálok javítani. (Persze van, hogy nevetek egy nagyot, és legyintek az egészre.) Mióta megtapasztaltam a szexualitást, mindig központi helyet foglalt el az életemben. Terhesség előtt, közben, szoptatás alatt, gyerekek felcseperedése után. Tehát az, hogy a férjemet elhanyagoltam volna, soha, semmilyen körülmények között nem érhetett vádként. Sejthető, hogy a párkapcsolati szexről szeretnék néhány szót ejteni, ami bizony kardinális része az életünknek.

18 évig tartott a kapcsolatom, amelyből 3 éve léptem ki, a döntés pedig több évnyi hezitálás, komoly fejtörés után született meg. A különköltözés után új párkapcsolatra nem álltam kész, de az intenzív habitusom miatt partnert próbáltam keresni kifejezetten fizikai kapcsolat céljából. Egy idő után feladtam, úgy tűnik sok(k) vagyok a férfiaknak. Viszont tanulságosak voltak az ismeretségek, sok házasságba, kapcsolati problémába avattak be (persze az már más kérdés, hogy mennyi volt a valóságalapjuk).

Gondolom, senki számára nem újdonság, hogy a kommunikáció hiánya a legfőbb gond. A férfiak szexre vágynak, de nem merik nyíltan felvállalni a párjuk előtt, mondván, hogy nem akarják megbántani őket. Mennyivel korrektebb szexelni egy idegen nővel/férfival, mint felvállalni a vágyainkat a gyermekeik anyja előtt? Férfiként keresném az alkalmat, hogy elmondhassam a páromnak, hogy mi jár a fejemben, a vágyaim (akár konkrét elképzelés, mint Gyula levelében is olvashattuk), az érzéseim...

Tudom, hogy nem egyszerű ezekről beszélni, főleg, ha nem is volt jellemző az ilyen természetű kitárulkozás, maga a szexualitás, mint téma, de ezt muszáj megtenni a tisztánlátás érdekében. Nem állítom, hogy minden nőtársam azonnal hálásan fogadja a kezdeményezést, de elmondhatja magáról az erősebbik nem képviselője, hogy kísérletet tett a probléma kezelésére.

Ha most az asszonyi oldalt tekintem, félre kell tenni a sértettséget a kritikával szemben. Egy kapcsolat folyamatosan változik, és ezt tudomásul kell venni. De. Lehet érte tenni, alakítani, javítani rajta, ha igazán akarjuk. Nehéz anyának, dolgozó nőnek és társnak is lenni egyszerre, valóban. Az egykor vonzó test sokszor gömbölydeddé válik, szégyellik a párjuk előtt, elfáradtak a napi rutinban, de a férjek nagy többsége akkor is kívánja a párját, és esze ágában sincs pótlást keresni. Aki szereti a társát, adjon legalább esélyt a párbeszédre! Próbálják meghallgatni a másikat, semmi értelme sincs homokba dugni a fejüket, aztán szidni a férfiakat hűtlenségükért. Biztosan vannak nők, akikben kihalt a szexuális vágy, frigiddé válnak, de ezt is fel kell tudni vállalni.

És amikor a férj/élettárs azt mondja, hogy majd megőrül a vágytól, hogy a napi teendőkre alig bír koncentrálni, olyan szinten feszült, higgyék el neki, mert én nőként is sokat szenvedtem hasonlóktól. Valóban van ilyen, és tényleg szörnyű nap nap után megélni, amikor pedig a párjuk egy karnyújtásnyira van tőlünk, az totálisan kikészítheti az embert. A férfiak ugyanúgy érezhetik magukat lényegtelennek, vonzalmukat veszítettnek, ahogy a nők is.

Összegezve: csak őszintén! Nőként hallgassák meg a férfiakat, és próbáljanak meg a kedvükbe járni. Fogadják el, hogy bennük (általában) nagyobb a szexualitás iránti vágy. Ha pedig nagyon nem megy, vagy nem akarják, el kell fogadni, hogy előbb-utóbb szerető kerül a képbe. Most bizonyára sokan kövezésért kiáltanának ellenem, de pl. legyen nyílt titokként egy partner, hogy a férj kiegyensúlyozott maradhasson (ami a család érdeke is). Ha feleségként nem adható meg a vágy kielégítése... Tudom, hogy ez nem egyszerű, de intelligenciával szerintem igenis kezelhető.

Ha pedig a nőn múlik a szex nélküli lét, és csak egy kis akarat, nyitottság kérdése, szeresse a férjét, tegye őt boldoggá! A férfiaknak pedig újfent az őszinte párbeszédet javaslom. Nyilván azt is be kell látni, hogy a napi szex helyett a heti 2-3 alkalom nagyon is „korrekt” egy feleség részéről. Ne kívánjanak lehetetlent, legyenek kompromisszumkészek! Értékeljék a nő napi küzdelmeit, mindazt, amit a családért tesz, legyenek hálásak egy odaadó feleségért!

A felgyülemlett energiát pedig vezessék le sporttal, ha kell, de próbáljanak meg kitartani a párjuk mellett. Megéri. Persze a nagyon nagy különbségek (napi szex kontra havi 1) már más kérdés, azzal nem sokat lehet tenni, de egy komoly beszélgetést érdemes megejteni. Tegyék fel magukban a kérdést: mindent megtettem a kapcsolatomért, ami tőlem telt? Kitartottam a feleségem mellett, amíg csak tudtam? Ha a válasz igen, ne keressenek bűnbakot. A bennünk tomboló feszültséget kezelni kell, ki így, ki úgy teszi. Ne ítélkezzünk egymás felett, a tökéletesség messze áll mindannyiuktól. Törekedni persze lehet rá...”